Hogy a világban egyszer béke legyen, azt magamon kell elkezdenem…
Tisztelt szentendrei polgárok, kedves ünneplő közösség!
Nem tudom, ki hogyan készült a mai összejövetelre, de számomra meghatározó a felismerés, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy ilyen békésen, nyugodtan tudunk együtt lenni. Egy emberéletek millióit kioltó globális járványt követően háborús agresszió pusztít a szomszédunkban, amelyről nem tudhattuk, ma sem tudhatjuk, nem terjed-e át hazánkra. De hasonló krízisek miatt halnak emberek tömegei szerte a világban, és épp ezen a napon még hazánkban is tüntetések zajlanak. Forrong a világ, és ebben a feszült helyzetben nagy ajándék az, ami evidenciának tűnik: hogy szabadon összegyűlhetünk, megállhatunk egy kis időre, közösen ünnepelhetünk.
Az sem volt mindig egyértelmű, hogy hazánk hőseiről ilyen nyíltan, őszintén megemlékezhetünk. Egy 66 éve a nép által kezdeményezett forradalmat csupán 33 éve szabad a nevén nevezni. Nem volt és nem is lesz még egy olyan október huszonharmadika, mint a mai: éppen annyi ideje ünnepelhetjük szabadon ezt a napot, amennyi ideig tilos volt köszönetet mondani azoknak, akik a mi szabadságunkért adták az életüket, vállalták a kínzásokat, a szenvedést, a kirekesztést. Bármennyire tilos volt megélni a hálánkat, mégsem sikerült elnyomni a reményt, hogy nem a tankok, a fegyverek, az erőszak győz ebben a világban.
Ne menjünk el hát e két felismerés mellett: mind a körülményeink, mind a jogunk megvan ahhoz, hogy ma nyilvánosan ünnepeljünk. Tudunk-e hálásak lenni ezért?
A Bibliában számos példabeszéd, történet használ természeti utalásokat: Isten beszél az időjárás által, kiszárad a rossz fa, kincset ér egy maroknyi kovász… 1956 hősei meggyőződésem szerint magvetők voltak. Rövid távon látszólag elbuktak, de mi, akik már történelmi távlatból látjuk bátorságuk eredményét, pontosan tudjuk, hogy olyan volt, amit tettek, mint amikor valaki kihúzza a vaskos függönyt egy sötét szobában. Még nincs nyitva az ablak, még nincs felkapcsolva a lámpa, de a bent lévők már érzékelik: a világosság létezik, és amiben eddig voltak, az a világossághoz képest maga a megtestesült sötétség.
Mivel a szüleim is kisgyermekek voltak 1956-ban, nincsenek személyes emlékeim a pontos eseményekről. De a híradások szerint egy dal is hozzájárult ahhoz, hogy ma itt állunk. A „Bárhogy lesz, úgy lesz” mottó inspirálhatta az akkori fiatalokat, hogy határozottan, hangosan kimondják: „Ne legyen akárhogy”. Az elnyomásba, béklyólétbe való belenyugvás elleni békés tüntetésként kezdődött mindaz, ami véres megtorlást eredményezett.
Az a bizonyos mag pedig, amit hőseink elültettek, hogy fokozatosan növekedjen a föld alatt, majd kibújjon, láthatóvá váljon, levelet hajtson, virágot hozzon: ez a mag a szabadság iránti vágy. Meggyőződésem, hogy akik akkor harcba szálltak a szabadság gyilkosaival, annak örülnének igazán, ha ma nem egyszerűen emlékeznénk arra, amit tettek, hanem tanulnánk tőlük, és döntéseket is hoznánk az ő segítségükkel. Mert, ahogy említettem, ma is forrong a világ körülöttünk, ma sincs kizárva, hogy békés tüntetések erőszakos fordulatot vegyenek, ma is lesben állnak olyan erők, amelyek szívesen elvennék a szabadságunkat.
Ma azonban olyan kihívással is szembesülünk, aminek csupán az előszele érződött 1956-ban. Egy forradalom ellenforradalommá címkézése pontosan kijelölte azt az utat, amely mentén immár bárki nevezheti magát szabadságharcosnak, még ha köze sincs az ilyen hősök lelkületéhez és tetteihez, napjainkban ráadásul úgy megerőszakolták kifejezéseinket, köztük a szabadság fogalmát, hogy nem egyszer tűnhet úgy: a szabadság valami veszélyes dolog, amivel jobb lesz vigyázni.
Hogy mi a valódi szabadság, amiért megéri küzdeni, akár az életünket is áldozni, egy való életből vett példával szeretném szemléltetni. Egy börtönben járunk – az ilyen helyekről kétségkívül nem a szabadság szokott eszünkbe jutni. Az a börtön, ami ebben a történetben szerepel, a legdurvább fajtából való, hiszen amit akkor sokan csak sejtettek, mi már tudjuk: haláltábor volt, krematóriummal, embertömegek megsemmisítésére tervezve. Ide hurcolták el Maximilian Kolbét, aki nem úgy halt meg Auschwitz lágerében, mint a többség. Ő belső szabadságából fakadóan úgy döntött, hogy egy rabtársa helyett vállalja a halált. Látszólag nem volt semmije, valójában teljes szabadságban határozott úgy, hogy feláldozza magát valaki másért. Mert az ő értékrendjében a szabadság a fizikai létnél is fontosabb kincsnek bizonyult.
Hogy a világban egyszer béke legyen, azt magamon kell elkezdenem…
Kedves ünneplő közösség!
A szabadság kifejezéséhez a mai nap kapcsán szorosan hozzátapadt a harc kifejezése is. És itt is akad tennivalónk, átgondolnivalónk. Amikor kimondjuk ezt a szót, könnyen társíthatjuk hozzá a háború, fegyverek, gyilkolás, győzelem, vereség kifejezéseket. De az a harc, amit példaként éltek elénk 56 hősei, nem az erőszakról szólt. Az erőszak csupán válasz volt a valójában nem szabad, nem erős, nem értékhordozó, ezért mindent ököllel, vasököllel, tankkal elsimító oldal részéről, s ebbe a küzdelembe is beleálltak azok, akik saját harcukat addigra már rég megvívták.
1956 első harca a lelkekben játszódott le. Nem a szovjetekkel, nem a pártállammal, nem a rendszerrel küzdöttek meg kiindulásként az elnyomásra, „ahogy lesz úgy lesz” létre nemet mondók, hanem saját belső hangjukkal. Nevezhetjük lelkiismeretnek, hívhatjuk szabadság iránti vágynak, de az a hang a mi szívünkben is ott szólongat bennünket, minden embert. Nem Brüsszel, nem Putyin, nem Soros, nem a háttérhatalmak, a „tudjukkik” jelentik az igazi veszélyt ránk. A legfőbb harcok odabent zajlanak, a szívünk mélyén. Még talán mi magunk sem tudunk róluk, mert szaladunk, mert sodródunk, élni kell, fejlődni kell, pénzt kell keresni, boldogulni kell…
A szabadságharc hőseinek egyik legfőbb üzenete, amelynek nem biztos, hogy elég figyelmet szenteltünk eddig, az lehet, hogy legyél békében önmagaddal. A világ forronghat, és te mégis lehetsz benne élve nyugodt, boldog. A környezeted lehet látszólag békés, benned mégis joggal loboghat a változtatni vágyás tüze.
Konfliktusok jönnek és mennek, akár nemzetek között, akár a munkahelyen, akár a rokonságban. Rengeteg harc karcolja meg az életünket földi utunk során, de nem mindegy, melyiket tartjuk érdemesnek arra, hogy beleálljunk, ha kell, hogy akár bele is haljunk. Olyan korban élünk, amikor sokkal több harcba próbálnak bennünket belevonni – akár szellemi szinten –, mint amihez valóban közünk van. Néha ahhoz kell erő, elszántság, hogy kimaradjunk, hogy távolságot tartsunk. Tudnunk kell azt is kimondani, ha valami nem a mi harcunk.
1956 hősei viszonylag egyszerű, mégis súlyos örökséget hagytak ránk. A lecke, amit meg kell tanulnunk, hogy van nagyobb tét, mint a fizikai lét. Hogy van fontosabb kincs, mint az életünk, egészségünk, jól-létünk. Ha ők ezt, akkor nem így gondolták volna, ki tudja, milyen társadalmi keretek között élhetnénk ma az életünket.
És bár sokszor eszköztelennek érezzük magunkat, csodálkozzunk rá bátran a szabadság hőseinek kreativitására! Itt, Szentendre belvárosában több macskaköves utca található. Ha látszólag semmink nincs, akkor is találhatunk tárgyakat, módszereket, amelyekkel hangot adhatunk a szabadság iránti vágyunknak. Akár ezekből a macskakövekből is építhetünk barikádot a szabadságellenes elnyomókkal szemben, mert bár nem így gondolunk ezekre a bazaltkockákra, bizony, sokat belőlük egymásra pakolva felfoghatjuk velük a lövéseket.
A szabadság vonzó, a szabadság kreatív, a szabadság iránti elkötelezettség, cselekvésben megnyilvánuló akarat forrása pedig a lelki béke. Ha rendben vagyok önmagammal, senki nem veheti el a szabadságomat. Erre tanítanak ’56 hősei, erre tanítanak a közöttünk élő csendes hősök, erre tanít az élet.
Hogy a világban egyszer béke legyen, azt magamon kell elkezdenem…