Tisztelt Szentendrei Polgárok!
Ahogy a magyarság XX. századi történelmét végiggondoltam, ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem, hogy tényleg ennyire tehetetlenek voltunk, ennyire tehetetlen volt az akkor élő dédapám, nagyapám?
Ennyire tehetetlenek voltak az akkor hatalomban/kormányon lévők? Ennyire ki voltunk szolgáltatva a külső erőknek? Az I. világháború és következménye, a II. világháború és az egypártrendszer következménye ennyire kilátástalanná tette a helyzetet, nem lehetett változás?
Erre a kérdésre mindannyian kapásból tudjuk a választ, hogy nem volt más út, világhatalmi játszma, erők, felosztott világ, kiszolgáltatottság a válasz.
Pedig ez a közkeletű válasz hibás, mondhatjuk, hogy ez közkeletű hiedelem, ami nem igaz, pedig kapásból igaznak gondoljuk.
Miért is nem igaz?
Azért, mert egy népnek, az egyénig lebontva, mindig van felelőssége és választása és erre a magyar történelemben van pozitív példa.
1848-49-es szabadságharc következményei közül nem kapja meg a kellő figyelmet az, hogy a szabadságharc leverése után, a megtorlás időszakában a magyar nép mennyire összetartott, hogyan segítették a szabadságharc vezetőit, segítették a honvédeket, tisztelték őket.
Tették ezt akkor, amikor ennek okán rájuk, a segítőkre is káros következmények vártak. Mégis a társadalmi szolidaritás és bizalom légkörével találta magát szembe a hatalom, ami nem tudott így behódoltatni egy népet, a szabadságharc után 11 évvel sem! Mert 1860. október 23-án Pesten tüntetés volt, mivel a császár rendelettel be akarta olvasztani Magyarországot Ausztriába, egy tartományként.
Tizenegy évvel a forradalom leverése után, egy tüntetés, aminek következtében a hatalom kénytelen elnapolni a döntést, majd néhány év múlva a Deák Ferenc vezette magyarsággal kénytelen kiegyezni, közösen rendezni a két ország helyzetét. Egy vesztes szabadságharcos ország, az évek alatti folyamatos ellenállásával megnyeri ezt a csatát, mert az egyes emberek döntő többsége bízik a másikban, a társadalmi szolidaritás hétköznapi formái életben tartják a reményt és sikerre vezetnek.
Hová lett a magyar társadalomból ez a sikerélmény, hová lett a szolidaritás, a bizalom?
Mi lett volna, ha ez a fajta társadalmi erő megmarad az I. világháború után is… mindenkinek a fantáziájára bízom a folytatást.
Ez a bizalomvesztés és szolidaritáshiány, az orosz uralom alatti egypártrendszerben még inkább kiteljesedett, ez alól csak az 1956. október 23-át követő néhány nap jelent kivételt. Sőt a kádári rendszer már tudatosan használta ezt a bizalmatlanságot, tudatosan rombolta a társadalmi szolidaritást.
Tudatosan építette, hogy mindent az államtól kapunk, mi magunk úgysem tehetünk semmit, nem tudunk befolyásolni egyedül semmit. Az a közkeletű társadalmi hozzáállás, hogy „az állam oldja meg/adja meg nekem, biztosítsa nekem”. Ezért nekem nem kell tennem semmit, mondhatjuk, hogy az álmaimat, vágyaimat teljesítse az állam.
Itt az ideje, hogy újra megtaláljuk, felfedezzük, hogy nincs az a bizonyos „turáni átok”, igenis tudunk bízni egymásban, tudunk együttműködni, és tudok tenni a közös céljainkért, úgy, mint az 1848-49-es szabadságharc után a felmenőink már bizonyították. Ők legyenek a példaképeink, akik nem ismertek lehetetlen helyzetet, mindent megtettek, amire képesek voltak. Amire képesek voltak! Nem arra, amire képesnek tartották őket!
Egy példa, hogy egyértelműbb legyen, mire gondolok:
„Hideg téli délután a fiúk önfeledten korcsolyáztak a befagyott tavon, amikor egyikük alatt beszakadt a jég és alászorult. A barátja látva a helyzetet, levette a korcsolyáját és teljes erejéből, minden erejét megfeszítve ütötte a jeget. Végül fel tudta törni annyira, hogy barátját sikerült kiszabadítani. Amikor a tűzoltók megérkeztek és meglátták mi történt, kérdezték a fiút, hogy voltál erre képes, hiszen kicsi, vézna és gyenge vagy? Ebben a pillanatban szólt Einstein, aki szintén látta a történteket és hallotta a tűzoltók kérdését, és így válaszolt: ő tudja, hogy volt képes erre a fiú. Hogy volt képes erre? – kérdezték egyszerre.
Egyszerű – válaszolta Einstein, nem volt itt senki, aki megmondta volna a fiúnak, hogy ő ehhez kicsi, vézna és gyenge és nem képes erre.”
Itt az ideje, hogy mindent megtegyünk, amire képesek vagyunk!
Itt az ideje, hogy bízzunk újra egymásban!
Itt az ideje, hogy együtt fogalmazzuk meg közös álmainkat és vágyainkat!
És itt az ideje, hogy saját egyéni álmaim, vágyaim teljesítését ne az államtól, a kormánytól várjam, mert ahogy Thomas Jefferson mondta: „ha egy kormányzat képes arra, hogy minden álmod és vágyad megadja neked, akkor arra is képes, hogy mindezt elvegye tőled!”
Szerezzük vissza a tenni akarásunkat, éljünk a valódi képességeinkkel és ne hagyjuk, hogy egy kormányzat hazugságaival elvegye az álmainkat, vágyainkat!
Teremtsük meg a bizalomra, kiszámíthatóságra, biztonságra épülő magyar jövőt, mert ott a példa, az 1848-49-esek példája és ott az 1956-osok példája!