Gondolatok az ökumenikus imahéthez - www.szentendre.hu
2017. január 31., 10:05

Szentendrén Ökumenikus Imahéttel indult a reformáció indulásának ötszázadik évfordulója. A hét folyamán minden szentendrei felekezetnél közösen imádkoztak a gyülekezetek tagjai a helyi egyházi vezetők irányításával.

Az imahét talán legfontosabb tényezője, hogy hirdetőjük nagyon hiteles és meggyőző. Személyes példáik, amik talán nincsenek leírva, közel hozzák hallgatóikhoz az üzenetet. Sokszor úgy érezzük, hogy csak nekünk szólnak. Az alkalmak végén nem sekrestyébe vonulnak, hanem kiállnak a kapukba. Kezet foghatsz, és néhány szót válthatsz velük. Utána olyan  szeretetvendégségek vannak, ahol felteheted kérdéseidet is. Ahol más felekezetű polgárainkkal barátságosan beszélgethetsz egy kis harapnivaló, egy csésze tea mellett. Ahol “együtt vagyunk mindannyian, kiknek emberhez méltó gondja van.” – Kertész József.

 

Kapcsolódó írásunk  itt olvasható.

 

Az elhangzott imahirdetések

 

 

Blanckenstein György katolikus plébános

 

A mai napra rendelt bibliai szakaszok a megújulásról beszélnek. Rendkívül biztató képeket mondanak el nekünk a jövőről. Életünknek lehetnek olyan kilátástalan szakaszai, amikor az ember csak sötét képet lát a szeme előtt: ez fakadhat veszteségből, amikor nem tudunk felemelkedni valakinek az elvesztése miatt (lásd a veronai autóbusz áldozatainak a hozzátartozóit), vagy fakadhat egy elrontott élethelyzetből, amikor nem látjuk a kiutat. A mai evangélium is egy ilyen veszteségről szól, melyet Mária Magdolna élt át, Jézus kereszthalála miatt.

Mária Magdolna az előbb említett kilátástalan helyzet mindkét formáját átélte. Róla tudósítanak az evangélisták is (Mk. 17, 9.): Jézus „hét ördögöt űzött ki” belőle. Ez volt az első tapasztalata, hogy életében Jézus volt az a személy, aki meglátta, aki nem ítélkezett felette, aki megmentette a kilátástalanságból, a bűneiből és a megszállottságából. Nem csupán megszabadulás volt ez, hanem lelkének újjászületése. Jézus nem ítélkezett felette, hanem meghívta az apostolok társaságába, hogy gondoskodjon többedmagával róluk. Így érthető, hogy Jézus elvesztése óriási fájdalmat, talán egy újabb reménytelenséget okozott.

A Feltámadottal való találkozása lett a második újjászületése. Azért megy ki kora hajnalban a sírhoz, mert a szeretet utolsó evilági tettét szeretné megcselekedni, amihez az asszonyok nagyon is értenek: szeretné bebalzsamozni a holttestet, hogy legalább a méltó temetéssel kifejezhesse még utoljára, mit jelentett neki Jézus. Először kertésznek nézi, és neki panaszolja el mélységes fájdalmát: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy, hogy magammal vihessem.” (Jn. 20, 15. b.) Gondolom Jézus számára ez a mondata szívbemarkoló volt, és nem tett mást, mint hogy a nevén szólította: „Mirjam”. Így csak Jézus szólíthatta meg. Ebben benne volt a végtelen szeretete, és az a csoda, ahogyan megszabadította a sötétségből. „Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítlak: az enyém vagy.” (Iz. 43, 1.) Nem csodálatos ez az üzenet az Istentől számunkra? Nevének kimondása volt a húsvéti jel Mária Magdolna számára. Ezzel felismertette önmagát. Ez a hitnek a jele volt, teljesen személyes, csak neki szóló jel.

Mária Magdolna lett a húsvéti titok első hithirdetője, ő lett az első apostol, aki nem is tartozott közéjük. Nem is mert ilyen megtiszteltetésnek hinni. Úgy gondolom, hogy ez egy csodálatos örömhír a bűnösöknek, a kicsinyeknek, a semminek látszóknak. És hatalmas jel a női nemnek.

Jézus feltámadásának az üzenete a legnagyobb örömhír minden ember számára, aki találkozik vele. Ez az üzenet magába foglalja a megváltást és az örök életet. A kételkedők szokták mondogatni, akik nem hisznek az örök életben, hogy „onnan még nem jött vissza senki.” Dehogynem! Jézus az, aki miattunk, hogy megvigasztaljon, hogy hitet adjon, jött vissza a halálból, és elhozta a világunk legnagyobb örömhírét.

Az imahét befejező napján a szerkesztők erre az örömhírre akarják felhívni a figyelmünket. Ez  „Krisztus szorongató szeretete” (2. Kor 5,14-20), mely ennek az imahétnek a mottója volt:

Bennünk is megtapasztalható néha a csalódottság, a kilátástalanság. Jézus ebből az állapotból szeretne kiragadni. Minket is nevünkön szólított meg, hogy megtapasztaljuk az Ő személyes szeretetét. Minket is küld az emberek felé, hogy hirdessük ezt az örömhírt.

Most, a Luther-évben a szentendrei lelkészi ökumenikus közösség elhatározta, hogy adjuk a szeretetünknek azt a jelét, hogy szeptemberben egy közös missziót végzünk a városunkban. Erre kérjük most az Isten áldását.

 

 

Dani Zsolt baptista lelkész

 

Megbékélés 1 János 3, 16-21

Az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett: képes arra, hogy a Szentháromság egységét, harmóniáját megőrizze. A bűn azonnal összetörte ezt a harmóniát: amikor Ádám ajándékként megkapta Évát, felujjongott: „csontomból való csont, testemből való test”, a bűnbeesés után a feleségét, sőt magát Istent is vádolta: „az asszony, akit mellém adtál…”. Világunkba betört a békétlenség. Jakab nem csak megkérdezi a hívőket: „Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek?”, de a választ is megadja: „tagjaitokban dűlő önző kívánságok okozzák ezeket!” (Jakab 4, 1)

Önző érdekek, a felsőbbrendűség tudata, az igazság tűzzel-vassal való őrzése: békétlenségnek, gyűlöletnek, sőt kivégzéseknek oka volt. És sokszor hozzá tették: Jézus Krisztus nevében! És melyik bibliai kijelentés adott erre felhatalmazást? Jézus melyik parancsa szólított fel erre?

A békétlenség olyan mélyen gyökerezik benne a magyarság életében, hogy ezt nem lehet egy imával, egy szép mondattal, egy bocsánatkéréssel megváltoztatni! Egy szervezet, egy egyház, egy hatalom nem képes megváltozni, de egy szervezet, egyház, hatalom emberei igen!

Józsefet testvérei eladták rabszolgának, bezárták a fülüket, szívüket a könyörgése előtt, és nem segítettek rajta. Utána 20 évig, minden nap hallották testvérük jajgatását. El kellett jutniuk a kétségbeesés határára, hogy átélhessék a bűnbocsánatot, és megkapják az új élet lehetőségét. Ráadásul mindezt attól, akinek lett volna hatalma eltörölni őket a föld színéről: Józseftől.

Kétségbeesett ember kiáltása a leggyönyörűbb hang Isten előtt, szebb minden éneknél! „Hívj engem segítségül a nyomorúság idején, és én megszabadítalak téged…” (Zsolt. 50)

A békétlenséget sok minden felszítja és konzerválja: egyházügyi törvény bántó különbségeket tett egyházak, gyülekezetek között; könnyű leszektázni a másikat, mert hitének megélésében más, mint amit megszoktunk; egy-egy iskolában a hittantanárok akadályozzák azt, hogy kisebb gyülekezetek foglalkozhassanak olyan gyerekekkel, akik egyébként az ő hittanórájára nem is járnak…

Ha ennyi minden képes békétlenséget szülni, lehet egyáltalán reménykedni az egységben? Igen! János levele biztatnak erre: nem az a lényeg, mit kapunk, hanem mit adhatunk; ha látod a szükséget, segíts; ne szóval szeressünk, hanem tettekkel, valóságosan; ha Isten nagyobb a szívünknél, ne gondoljuk mindig azt, hogy mi látunk helyesen, mindig nekünk van igazunk, mert Ő a nagyobb.

A békesség helye: Jézus Krisztus keresztje, ott láthatjuk meg a békétlenségünk árát, ott térhetünk meg őhozzá, és kaphatjuk meg a mennyei békességet, amit aztán egy életen keresztül őrizhetünk!

 

 

Dr. Harmathy András református lelkész

 

„Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?” Máté 16:24-26

Január 1-jén protestáns „körmenetet” tartottunk, ezzel nyitottuk meg a reformáció 500 éves évfordulójának ünnepségsorozatát városunkban. Végigjártuk templomainkat, s a sort a Fő téren zártuk, hogy megajándékozzuk az éppen arra járókat – mert számunkra arról szól ez a jubileum, hogy felmutassuk és tovább adjuk ennek a félezer évnek gazdag örökségét.

Én három emberhez mentem oda, hogy egy-egy bibliai idézetet adjak. Az első mereven elzárkózott, a másik kettő kissé kényszeredetten, de udvariasan azért elfogadta. Nem ért csalódás, erre számítottam, végül is az utcán voltunk. Ha mindez a templomban történne, az mellbe vágna – ott az ellenkezője a természetes. Mert az egyház attól egyház, hogy Úrnak vallja Jézust, és ezért szereti Isten beszédét, és ugyanakkor azt is megvallja, hogy szüksége van az Ő teremtő, szabadító szavára, erejére, jelenlétére.

Igen, az egyház, mi vagyunk az a közösség, akik nem csak csodálkozva, de őt csodálva is állunk azelőtt, ahogy Jézus mellénk lép. A szamáriai asszonnyal együtt állunk a kútnál, lenyűgözve attól, hogy Jézus név szerint ismer minket, és hogy ennek ellenére keres bennünket, mert velünk akar találkozni! A házasságtörő asszonnyal együtt döbbenten halljuk és szívjuk magunkba a megbocsátás szavait:  „Én sem kárhoztatlak téged, eredj el és többé ne vétkezz!” Zákeussal együtt örvendezünk azon, hogy Jézus által Isten gyermekeivé leszünk, szeretettek és befogadottak. Sőt, tanítványaival együtt csodálkozunk rá arra, hogy minket küld ki a világba, és azt ígéri, hogy olyannyira velünk és bennünk lesz, hogy „aki titeket hallgat, engem hallgat”! Csodálat, hála, imádat – az egyház ettől egyház, közöttünk ez a természetes.

Máté evangéliumának ez a része mellbevágó. Épp most hangzik el a hitvallás Péter ajkáról, „Te vagy a Krisztus, a Messiás, az élő Isten Fia!” Mi, akik a feltámadás után élünk, tudjuk csak igazán, Péternél is jobban, mennyire igaz, amit mond! Mi erre Jézus válasza? Hogyan nyugtázza ezt a kivételes felismerést? Különös módon nem azt mondja, hogy „nagyszerű, megérkeztünk, kész vagytok, végre minden rendben” – hanem elindul a szenvedés útján, válaszában a haláláról beszél, és a követéséről, ami szembefordít mindennel, még önmagunkkal is! Micsoda kontraszt: a hálásan kitárt karokkal álló tanítványok, hogy mindent befogadjanak, minden ajándékát és áldását az Úrnak, és Jézus, a Mester között, aki mindenét szétosztja! Mi felfelé vágyunk, a kiteljesedésre, ő lefelé megy, a kereszt megaláztatásáig. Mi a mennybe törünk, kutatva az égbe emelő élmények, érzések és megtapasztalások után, ő pedig lemeztelenítve, elárulva, elhagyatva, megalázva – mint valami rablógyilkos vagy szökött rabszolga – áll előttünk, aki végül mindenét másoknak adja, még az életét is.

Az imahét összeállítói a mai napon, 2Kor 5,14 alapján azzal szembesítenek, hogy az evangélium minket, akiket szorongat Jézus szeretete, arra hív, hogy ne önmaguknak éljünk: „azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt”. Nincs könnyű dolga a mi generációnknak e tekintetben, hiszen a nyíltan felvállalt és propagált önzés korát éljük: „minden rólam szóljon és értem történjen”. Épp úgy, ahogy ezt a Madagaszkár pingvinjeiből jól ismert Julien király karaktere megtestesíti. Benne saját, nyugati kultúránk karikatúráját látjuk, akit nem lehet felébreszteni tetszelgéséből. Bármi is történik, csak az látja meg, hogy ő a legcsodálatosabb, legügyesebb, hogy minden érte történik, és mindennek ő a középpontja! Nem pont ezeket az üzeneteket sulykolja belénk saját kultúránk? És vajon ki tudja-e vonni magát keresztyénségünk ennek hatása alól? Nem inkább úgy vagyunk mi manapság, hogy még „Isten is értünk van!”?

Kontrasztként a 2. századból származó Diognétoszhoz írt levélből idézek – kapcsolódva mindahhoz, amit tegnap Sándor atya is idézett –,  hogy lássuk, mi jellemezte akkoriban a keresztyéneket.

„Görög és barbár városokban egyformán laknak, kinek mi jutott osztályrészül étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi életük alkot­mánya különösnek és elismerten meglepődnek. Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket. Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket. Félreismerik őket, elítélik őket; halálra adják őket, de életre támadnak. Szegények, és sokakat gazdagítanak; mindenben szűkölködnek, és mindenben bővelkednek. Gyalázzák őket, és a gyalázatban megdicsőülnek; káromolják őket, és megigazulnak. Szidják őket, és ők áldást mondanak. Megalázzák őket, és ők tiszteletet tanúsítanak.”

Ha mint valami tükörbe, úgy tekintünk bele ezekbe a szavakba, mit látunk? Két megjegyzést fűznék ehhez az idézethez. Egyrészt, hol vagyunk mi ettől, Julien királyok? Mi is csak a hatalmat, a dicsőséget, a gazdagságot, a sikert, az elismerést, a tapsot keressük, és versengünk, mint a világ. Másrészt pedig ma is történik az, ami a 2. században. Krisztus nem változott, Ő az, aki ad, aki másokért él, aki nem önmagát keresi, hanem szolgál azzal, amije van – a keresztyének ma is Jézus követői, az Ő Lelke ma is arra indít, hogy adjunk, hogy szolgáljunk.

Erősítsenek meg ebben és bátorítsanak minket Jézus szavai, meghívása! Nem az tart meg, amit megszereztünk, hanem amit megosztottunk. Nem az a miénk, amit elértünk, hanem amit tovább adtunk. Nem kell nagy dolgokra gondolnunk. Ha Isten „rád ér”, ha meghallgatja ugyanazt az imádat újra és újra – hallgasd meg te is szüleidet akár százszor is! Ha Isten segít, neked – mozdulj meg és tedd meg, amit megtehetsz! Ha Isten megbocsát neked – add tovább te is a megbocsátást! Ha Isten befogad, amint vagy – fogadd el te is a másikat, és ne ítélgesd! Mert akiket szorongat Krisztus szeretete, azok azzal tartoznak, hogy ne önmaguknak éljenek!

 

 

Horváth-Hegyi Olivér

 

A régi elmúlt

Ökumenikus Gyülekezet, Testvéreim az Úrban!

Ferenc pápával az ökumené új modellje alakult ki, „régi elmúlt és íme új jött létre”. (2Kor 5,17) Ebben a templomban is bátorkodom megosztani a testvérekkel, hogy az ő gondolatrendszerében már nem Róma van a középpontban, és körülötte koncentrikus körben elhelyezkedő egyházszerű közösségek, akik minél kevésbé katolikusok, annál messzebbre kerülnek a római origótól. Ferenc pápa egy új – véleményem szerint evangéliumi logikán alapuló – modelljében arról beszél, hogy mi, egyházak, felekezeti közösségek együtt, egymás mellett zarándokolunk, utunkon pedig össze-össze találkozunk. Egyfelé tartunk, és ahogyan ma és holnap és holnapután este zarándoklatunk különleges élménye egymás mellé szegődni és egy ideig együtt gyalogolni Krisztus felé. Kivételes alkalmak ezek arra, hogy oda-oda forduljunk egymáshoz, meghallgassuk egymást: ortodox, katolikus és protestáns, beszélgessünk egy jóízű testvérit, megosszuk Istenről és Krisztus munkájáról szóló tapasztalatainkat: azt, ami a misén érintett meg, azt a jóleső metszést, amit Isten igazsága egy bibliaórán, vagy felnőtt konfirmáción kanyarított ki belőlünk, vagy éppenséggel azt, amit egy ikon szemlélése közben értettem meg a transzcendensből. Ferenc pápa nem doktrinális, hanem pásztorális szempontok alapján gondolkodik. Krisztus szorongató, katolikus fordításban sürgető szeretete, ökumenikus imahetünk vezérgondolata ez esetben nem kéri, hanem több időfecsérlést nem engedve, haladéktalanul parancsolja a szeretetet. Ez a szeretet felülemel a földi kereteken, így az egyházakon és hagyományainkon, ezzel szabadságot adva a régi elmúlóra és a forradalmian, a régit felforgatóan új létrejöttére, amellyel lépten-nyomon találkozunk Jézus történeteiben, vagy éppenséggel, ahogyan azt Ferenc pápától nem is olyan rég, a római evangélikus templom látogatása alkalmával hallhatott a világ. A média jóvoltából jól követhető, ahogyan egy asszony lép oda a pápához, és mondja el neki, hogy vegyes házasságban élnek. Férje evangélikus, ő római katolikus. Nagy fájdalmuk, hogy nem részesülhetnek együtt Krisztus testéből és véréből. Mit tanácsol a pápa őszentsége? Ferenc pápa gondolkodott egy kicsit, majd ezt válaszolta: Tartsatok közös bűnbánatot, és ha ez megtörtént, lelkiismeretetek szerint tegyetek. Vágyunk az úrvacsorai közösségre, ennek az idei imahétnek nem véletlenül lett a mottója a megbékélés. Az egymással való megbékélés az úrvacsorában kezdődik és az úrvacsorában végződik.

Hogy miért épp én, evangélikus lelkészként emlegetem a pápát? Ennek egyetlen oka van. Jelenleg ő a kereszténység véleményformálásának legtekintélyesebb ikonja, aki twitter üzenetein nem csak a kispapokra és öregmotoros plébánosokra, hanem a világ katolikus és nem katolikus részére is hatással van. Az ökumené elkötelezett egyházi vezetőjének teológiája abban a tekintetben hasonlít Jézuséhoz, akiről néhány nagynevű teológus, köztük Richard Rohr ferences szerzetes azt állítja, Jézus azért jött a világba, hogy véget vessen a vallásnak. Ettől a gondolattól nem szabad megijednünk. Jézus azért jött, hogy véget vessen annak a vallásnak, amely addig volt. A régi vallás természeténél fogva sokszor konzervál: azt akarja, hogy semmi új ne történjen. Az ökumené valami újat akar. Engedni, hogy évszázadok sebei gyógyuljanak be. Ehhez reformációra van szükség. Katolikus és protestáns hozzáállásra. De talán nem úgy, ahogyan azt első hallásra értjük. Katolikus hozzáállásra, azaz egyetemesre. Egy Krisztusnak egy egyháza, egy népe, egy nyája van. Protestáns gondolkodásra, amint azt Harmathy András református lelkésztestvéremtől több mint százan hallhattuk január 1-jén este, a szentendrei Reformáció 500 nyitó alkalmán, a fáklyás felvonuláson: protestálni nem azt jelenti, amit helytelenül terjesztünk: ti. ellenkezni, hanem protestari, valami mellett kiállni. Kiállni Krisztus vallásokat beteljesítő tanítása mellett.

Isten a történelem során oly gyakran élte át, hogy nem rokonszenves figura, még kevésbé szeretetreméltó. Ki tette őt ilyenné? Kik tettük ilyenné? Az emberek – a misztérium különleges tapasztalatain kívül – Istent emberek által ismerik meg. A szégyen és bűn alapú, a veszekedő és az eke szarvától hátrafelé tekintő egyház Istent mennyi és földi képmását egyaránt torzítja.

  1. a reformáció 500. éve. 2016 október 31-én, a megemlékezés évének megnyitó ünnepe épp abban a svédországi Lundban kapott helyet, ahol 1947-ben alakult meg a Lutheránus Világszövetség. Itt került aláírásra az LVSZ elnöke, Munib Younan és Ferenc pápa kézjegyével a római katolikus és evangélikus egyház párbeszéddokumentuma, amely címe is jelzés értékű, iránymutató: A szembenállástól a közösségig. Krisztus követésében az ember és az emberekből felépülő egyház a szembenállástól eljut a közösségig.

Dietrich Bonhoeffer, legkedvesebb német evangélikus teológusom ezt írta: „Testvére vagyok a másik embernek azért, mert Jézus meghalt értem; a másik ember azért lett a testvérem, mert Jézus érte is ezt tette.” „Aki az eke szarvára teszi a kezét, ne tekintsen hátra, mert a régi elmúlt és íme új jött létre.” Az ökumené engedelmesség. Engedünk Isten minket összegereblyéző erejének. Engedünk az ostoba felekezeti felfuvalkodottságunkból, engedünk a kialakult görcsinkből, engedünk a fagyos felekezeti tartózkodásunkból. „Csak a hívő tud engedelmeskedni, csak az engedelmes tud hinni” – írja szintén Bonhoeffer. Ha mi hívő keresztények vagyunk, akkor a fokvárosi lelkésznek, Desmond Tutunak igaza van: „Mi csak villanykörték vagyunk, és pusztán az a feladatunk, hogy szilárdan megmaradjunk a foglalatunkban.” Hiszek abban, hogy Krisztus foglalata világosságot teremt, Krisztus foglalatának biztonsága nagyon bátor lépésekre ösztönöz bennünket.

Szentendre hívő népe! Jó irányba haladunk a szembenállástól a közösségig. Ne lankadjunk, és ne szegje kedvünket egymás szeretése. A katolikus-evangélikus közös nyilatkozat így fejeződik be: „Legyetek bátrak és kreatívak, öröm- és reményteliek annak a nagy kalandnak a folytatásában, amely ránk vár.” A múlt szembenállásai helyett inkább a köztünk lévő egység isteni ajándéka vezesse együttműködésünket, és mélyítse el szolidaritásunkat.” Szentendre hívő népe az ökumené ekéjének szarvára tette a kezét, több mint negyven éve. Szentendre hívő keresztény népe ne tekintsen hátra! Krisztuson függő tekintetünk nagyon is jó helyen van! Ámen.

 

 

Dr. Mosolygó Péter görögkatolikus parókus

 

„…új jött létre.” (2Kor 5,17)

Az erre a napra kijelölt igehelyek újjászületésről, új szívről, megújulásról szólnak. Ez a megújulás azonban nem ugyanaz, mint amiről a gazdasági életben hallunk: „Megújultunk!” – új logó, új színek, új csomagolás, ráncfelvarrás az autó karosszériáján stb. A bibliai megújulás egészen mást jelent: felfrissülni, visszatérni a kiindulóponthoz! A reformáció 500. évfordulójának aktualitása sajátosan egybecseng ezzel. Mivel a reformáció mást jelent a protestánsoknak, és mást a katolikusoknak, csak akkor tudunk közösen emlékezni, ha az idei imahetünk német szervezőinek felismerése vezet bennünket: a reformáció jubileumának Christusfestnek, Krisztus-ünnepnek kell lennie, mert a megújulás a Krisztushoz, mint kiindulóponthoz való visszatérésünket jelenti.

A Kolosszeiekhez írt levélben olvassuk (Kol 3,9-17): „Öltsétek fel az új embert, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig.” A Biblia első lapjain az szerepel, hogy az ember Isten képmására és hasonlatosságára lett teremtve. Az egyházatyák úgy magyarázzák ezt, hogy a „képmás” a kiindulópont, a „hasonlatosság” pedig a cél. Az istenképmást az ősbűn beszennyezte, de Krisztus, a második Ádám helyreállította. Ezért mindig a képmásnak ehhez az eredeti szépségéhez kell visszatérnünk, erről kell újra meg újra minden szennyeződést letisztogatnunk! Ebben a folyamatban válhatunk egyre hasonlatosabbá a Mennyei Atyához. A Kolosszeiekhez írt levél az állandó megújulásról beszél – nekünk sem szabad lankadnunk vagy elkényelmesedjünk! Tanulhatunk ebből a szempontból a gazdag ifjútól, aki, bár végül eltántorodott, de gazdagsága ellenére megvolt benne a vágy: több akarok lenni – „Mi híjával vagyok még?” Manapság hányakat kényelmesít el vagy tesz közömbössé az anyagiasság, a jómódú életforma?!

Erőfeszítéseink azonban eredménytelenek maradnának pusztán önmagukban – Isten ajándéka is egyben a megújulás, az újjászületés. Ezekielnél olvassuk (Ez 36, 25-27): „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek.” Az Úr adja nekünk az új szívet! Ráadásul kiveszi a kőszívet. Hosszú időt tudunk magunk mögött felekezetenként: 500-at, 1000-et, 2000-et. S ez a hosszú idő megkövesítette a gondolkodást, a hagyományokat, a szíveket. Jézus is korholta a farizeusokat, akik megkövesedtek, csak a külső hagyományaikhoz ragaszkodtak. Pedig több száz évvel korábban a farizeusi mozgalom is buzgóságból indult: hozzunk szigorúbb szabályokat Mózes Törvényénél, mert ha azokat megtartjuk, a mózesi Törvényt biztosan nem hágjuk át! Később mégis képmutatássá, üres hagyománytiszteletté silányult ez a törekvés.

Testvéreim! Bennünket, Krisztus mai követőit is fenyeget ez a veszély, s távol tart bennünket egymástól is! Ezért hív ma fel bennünket Isten Igéje: Krisztusban új jött létre! Ha részesei akarunk lenni, ha egyek akarunk lenni, nekünk is meg kell újulnunk, újjá kell születnünk! Ezt adja meg nekünk az Úr napról napra, amíg el nem érkezünk a beteljesülésig! Ámen.