Elhangzott 2024. május 12-én Szentendrén, a Szántó Emlék- és Imaházban tartott megemlékezésen. A beszédet az alábbiakban teljes terjedelmében, változtatások nélkül közöljük. A szövegbe ágyazva megtekinthető az eseményről készült videónk is.

Félünk kilépni a sorból. Meg akarunk felelni az elvárásoknak. Hiszen az ember igazodni akar a környezetéhez, akkor is, ha az elnyomja őt. Nem kritizálunk másokat, főleg nem a feletteseinket, mert rettegünk, mi lesz kritikánk következménye. Féltjük egzisztenciánkat, megítélésünket.

Aggódva tekintünk a jövőbe.

Ilyen szorongásokra épít minden diktatórikus rendszer.

Ha olvastuk a Sorstalanság című könyvet, akkor örökre megmaradnak bennünk azok a gondolatok, amikor Köves Gyuri az engedelmességéről beszél. Egyszer megkérdezi az őt és társait elfogó rendőrt, hogy mikor engedik tovább őket a munkára.

„A rendőr cseppet se haragudott a kérdésért, de hát azt felelte, ez nem rajta, nem az ő elhatározásán múlik. Mint kitűnt, valójában ő se tudott sokkal többet minálunk: egy bizonyos »további parancsot« említett, ami majd a helyébe lép a régebbinek, melynek az értelmében addig egyelőre neki is, nekünk is várakoznunk kell – nagyjából így magyarázta el. Mindez, ha nem is egész világosan, lényegében azonban – a fiúkkal úgy találtuk – elfogadhatóan hangzott. Különben is, a rendőrnek végtére engedelmességgel tartoztunk.”

Kertész Imre a Sorstalanságot arról írta, hogy a diktatúra először nem a testet pusztítja el, hanem a személyiséget. A diktatúra a félelem eszközével engedelmes robotot csinál az emberből. Ez a holokauszt lényege, a gázkamrák, a tömeggyilkosságok ebből a személyiséggyilkosságból származnak.

Az autoriter rendszer azt neveli belénk, hogy soha ne lépjünk ki a sorból, akkor sem, ha lehetőségünk volna rá.

Tudjuk, hogy a magyarországi holokauszt már 1920-ban, vagy talán már korábban is elkezdődött. A Horthy-rendszer megszülte az antiszemita numerus clausus-törvényt, miáltal a zsidóságot – annak akarata ellenére – etnikumként bélyegezte meg, és elkezdte fokozatos ellehetetlenítését. Ez a korszak felépített egy autoriter társadalmat, ahol az emberek sem a hatalomnak, sem a hatalom szolgálatában álló rendőrnek, csendőrnek nem mertek ellentmondani.

Köves Gyuri, úgy gondolta, hogy engedelmességgel tartozik ennek a rendszernek. Pedig pont ugyanez a hatalom készítette elő az elpusztítását. Több, később meggyilkolt munkaszolgálatos döntött úgy, hogy nem szökik meg, amikor lett volna lehetősége rá, hiszen mindig is törvénytisztelő, adófizető állampolgár volt. Azt gondolták: „Mi rossz történhet?”

Senki nem hitte azt, hogy a munkaszolgálatban meggyilkolhatják, vagy, hogy a gettósítás után nem sokkal egy jobbra, illetve balra mutató pálca ítéli őt életre vagy halálra. A gyilkosságok kitervelői egyaránt gondoskodtak a keresztények és a zsidók és más áldozatok megnyugtatásáról, aljas félrevezetéséről, a hazugságról, amit a legtöbb áldozat elhitt: ha nem lép ki a sorból, minden rendben lesz. A megkérdezett hivatalnokok az utolsó pillanatig tagadták az előkészületeket. Mire a zsidó vezetők felocsúdtak, közösségüket kívülről lezárt és őrzött gettókba terelték. Április közepe és július eleje között több mint százhetven gettóban vagy gyűjtőtáborban 437 ezer zsidót zsúfoltak össze, rettenetes körülmények között. Csak kevesen tudtak „kilépni a sorból”, elmenekülni.

Egy amerikai színész, Alex Borstein nemrég így beszélt Holokauszt-túlélő nagymamájáról, akit a történet szerint éppen egy gödörbe lőni készültek:

„A nagymamám egy őr felé fordult azt kérdezte: »Mi történik, ha kilépek a sorból?« Erre ő azt mondta: »Nekem nincs szívem lelőni téged, de valaki majd lelő«. És ő kilépett a sorból” – magyarázta Borstein. „És ezért vagyok itt. És ezért vannak itt a gyerekeim. Szóval lépjenek ki a sorból. Lépjetek ki a sorból.”

A legfontosabb ellenszere a diktatórikus elnyomásnak, ha képesek vagyunk önállóan, autonóman gondolkodni. Soha nem szabad félnünk attól, hogy a hitünk, a személyiségünk érvényesül. Ki kell tudnunk lépni a sorból.

A Pirké ávot az atyák tanításai kétezer éves bölcsessége azt üzeni számunkra: „Azon a helyen, ahol nincs emberiesség, emberi méltóság, igyekezzünk mi emberként viselkedni.”

Egy rabbinikus legenda, egy midrás szerint, amikor Izrael a Vörös – tengerrel szemben állt, és parancsot kapott, hogy induljanak előre, mindegyik törzs habozott, mondván: „Nem akarunk elsőként a tengerbe ugrani”.

Náchson ben Áminádáv, egy törzsi vezető látta, mi történik – és beugrott, bement nyakig a tengerbe. Abban a pillanatban azonban Mózes is egyhelyben állt és imádkozott. Isten így szólt hozzá: „Szeretteim a viharos tengerbe fulladnak, te pedig állsz és imádkozol?”

Mózes így válaszolt: „A világ ura, akkor mit tegyek?”

Mondta Isten: „Emeld fel a botodat és nyújtsd ki a kezed a tengerek fölé, amelyek kettéhasadnak, és Izrael a szárazföldön fog bemenni a tengerbe.”  És így történt. Náchson vezetését követve az izraeliták belementek a tengerbe, és megmenekültek.

Ezt üzeni számunkra a zsidó hagyomány, legyünk Náchsonok, és merjünk kilépni a sorból.

Most pedig emlékezzünk a félrevezetett, megalázott meggyilkoltakra, akik itt, Szentendrén, és a környékbeli falvakban éltek.

Emlékük legyen áldott, legyen lelkük bekötve az élet kötelékébe. Hallgassuk meg a gyászimát.

(Borítóképünk részlet az esemény meghívójából. Grafika: Pikler Éva)