Marosvölgyi Lajos 2023. február 8-án, életének 98. évében hunyt el. Szentendre tanácselnöke volt 1972 és 1985 között, 1985-ben a Szentendre Város Díszpolgára címmel ismerték el munkáját. (Elsőként Szarvas Rita, a Móricz Zsigmond Gimnázium nyugalmazott mesterpedagógusa soraival emlékeztünk rá. »»») Marosvölgyi Lajos hamvait a Sztaravodai úti köztemetőben helyezték örök nyugalomra, ahol Majnek Antal OFM püspök atya mellett egyik unokája, Létay Márton búcsúztatta. „Béke vette körül, a szellem magasabbrendűsége, humora, sérthetetlensége. Mintha eljutott volna arra a felismerésre, hogy az otthon, a saját világ nem falak, bútorok, tárgyak, könyvek összessége, hanem a szeretetnek és az összetartozásnak a világa. Ennek nincs lakcíme, helyrajzi száma, milliókban kifejezhető értéke. Hogy a valódi függetlenség nem a bankszámlán, hanem a lélek békéjén és a szellem méltóságán alapul” – idézte nagyapja alakját Létay Márton. „Drága nagyapa! Türelmetlenül vártad már az élet végét, és olyan halál adatott neked, amit talán mindannyian szeretnénk magunknak: tiszta tudattal, szenvedés nélkül, a saját hajlékodban. Ez a földi vándorlásod véget ért hát. Hiszem és remélem, hogy végre otthonra leltél, örök hazára, annál a Teremtőnél, akire oly sok mindenben hasonlítottál” – búcsúzott az unoka.

Marosvölgyi Lajos lelki üdvéért a püspök atya mondott emlékmisét a Péter-Pál templomban. Ezt követően tisztelői és családja a Városháza Dísztermében emlékeztek a történelemtanárra, a városvezetőre, az apára és nagyapára.

„Két ember között a legrövidebb út a mosoly” – idézte a közismert mondást Hetényi László moderátor. – „Kedves Lajos bácsi, sosem voltál távol tőlünk” – nyitotta meg a búcsúztatót az egykori tanítvány. A búcsúztatón megemlékezők szavai megerősítették ezt: a felszólalók emlékeiből, szavaiból egy szeretetteljes, támogató és inspiráló személyiség rajzolódott ki.

Marosvölgyi Lajos emlékét elsőként egyik unokája, Létay-Nagy Bálint idézte fel, megosztva a hallgatósággal, hogy kisgyermekként, amikor még nem tudta kimondani, hogy „nagyapa”, Lapatyának hívta nagyapját, akire aztán ráragadt ez a név, s a családban attól kezdve így nevezték őt. Elmondta: az elhunyt számára nem csak nagyapa volt, hanem legnagyobb példakép emberként, apaként, férfiként, aki megtanította a munka, az egyszerűség, az apró örömök szeretetére. A családi legendárium szerint Marosvölgyi Lajos és hadifogoly társai a Szibériába tartó vonatból kis papírokra írt üzeneteket dobtak ki, remélve, hogy azokat jó emberek eljuttatják a családjukhoz. Marosvölgyi Lajos ezt írta szeretteinek: „Jaj, nem tudom, mikor fogunk túrós palacsintát enni a körtefa alatt..!”

„Ha rá gondolok ezek jutnak eszembe: versenyt futni a domboldalon, gyümölcsfát metszeni, frissen sült tojásrántotta illatára ébredni, hideg vízzel arcot mosni, együtt meghallgatni a 7. szimfóniát” – mondta Létay-Nagy Bálint, Hamvas Béla életszemléletéhez hasonlítva nagyapjáét. „Most, hogy itt hagyott minket, emlékül a metszőollóját tettem el.” „A boldog, tartalmas élethez jó dolgok kellenek, és egy hely, ahol ezek megvalósulhatnak” – idézte Marosvölgyi Lajost. „Tanácselnökként is jó dolgokat tett, jó helyeket teremtett: nevéhez fűződik Szentendre közművesítése, a lakásprogram, iskolaalapítás, a Ferenczy Múzeum, a könyvtár – köszönöm, Lapatya, hogy az unokád lehettem! Legszebb emlékeimben együtt metsszük a fákat, hogy aztán jóleső fáradtsággal együk a túrós palacsintát a körtefa alatt.”

Másodikként Fülöp Zsolt polgármester szólt a megemlékezésen. Mint fogalmazott, az unoka szavai más megvilágításba helyezik Marosvölgyi Lajos városvezetői alakját is. Meghatároz minket, hogyan határozzuk meg a valóságot – mondta Fülöp Zsolt. Marosvölgyi Lajosnak az otthona volt ez a város, ő pedig példakép és inspiráció volt a diákjai, munkatársai számára, látta bennük a lényeget, a tehetséget, azaz jól határozta meg a valóságot. Így volt akkor is, amikor elhagyva a tanári pályát, elfogadta a felkérést a városvezetésre. A város mai arculatát is meghatározza tevékenysége, aminek középpontjában mindig a közösség, az ember volt. Köszönjük szolgálatát a városért, emléke velünk marad, nem csak az épített környezetben, hanem a szívünkben is” – zárta szavait a polgármester.

Kerezsi Csaba, a Móricz Zsigmond Gimnázium igazgatója az iskola közössége nevében búcsúzott az intézmény alapítójától és egyik legnagyobb formálójától. Marosvölgyi Lajos a legboldogabb éveiként szokta emlegetni a „móriczos” éveket, nem véletlen, hogy alapítója lett az azóta is működő Szentendrei Móriczos Öregdiákok Egyesületének (SZMÖRE). Kerezsi Csaba azt mondta, Lajos bácsi évtizedek múltán is mindenkiről tudta, kicsoda, mindenkiről volt egy története, mindenkihez volt egy jó szava és mosolya.

A megemlékezéseket az interjúrészlet bejátszása mellett családi fotókból készült vetítés egészítette ki. (Marosvölgyi Lajos élete képekben »»»)

Rudolf Ágnes volt tanítványként és tanácsi dolgozóként is emlékezett. Marosvölgyi Lajos utolsó osztályába járt, aki osztályfőnökből a tanácson a főnöke lett. Azt mondta: Lajos bácsi tanárként nem volt tipikusan tanáros, de városvezetőként fellelhető volt benne a tanárosság. Odafigyelt diákjaira és beosztottjaira, az apró csínytevések fölött mosolyogva szemet hunyt, de a feladatokat számonkérte. Tanácselnökként, mielőtt bement a hivatalba, kora reggel gyalog végigjárt egy-egy városrészt, hogy minden rendben van-e, s ha hibát talált, a felelős kollégákat a szőnyeg szélére állította. „Soha nem emelte fel a hangját, nem büntetett, hanem türelmesen elmagyarázta, ha valami nem volt jó, és ezzel sokkal nagyobb hatást ért el, mintha büntetett volna” – mondta. Végül Ady soraival köszönt el tanárától, amivel 1972-ben, érettségizőként is búcsúzott tőle, sokadszorra csalva könnyeket a hallgatóság szemébe.

Miakich Gábor volt polgármester arra hívta fel a figyelmet, hogy gyakran esünk abba a hibába, hogy valakiről véleményt alkotva valójában az adott kort, és nem benne az embert ítéljük meg, de mindenkit elsősorban emberként kell mérlegre tenni. Idézte Marosvölgyi Lajos ars poeticáját: a közösség az emberek lételeme, a társadalmat nem szabad szétszakítani. Közösség pedig az, amivel politikai nézetétől, vallási hovatartozásától függetlenül az ember azonosulni tud. „Azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek, hanem bent lakoznak a szívünkben” – zárta végül gondolatait.

Marosvölgyi Lajos ars poeticáját dr. Szabóné dr. Tóth Márta móriczos öregdiák egy korábbi, a megemlékezésen levetített interjújából bővebben is megismerhették a jelenlévők. Az egykori tanítvány végigkísérte mestere életútját, így készíthette ő a 90. születésnapra az életútinterjút is. Így emlékezett: „Lajos bácsi mellettük volt és segítette a diákokat, rá mindig lehetett számítani, tőle emberséget, szeretetet, megértést és támogatást kaptak.”

Létay Márton, a másik unoka Fenyő Gábornak, a hajdani Szentendrei Kamarazenekar karmesterének levelét olvasta fel, melyben a szerző hálával és tisztelettel emlékezik Marosvölgyi Lajosra, aki a kezdő lépésektől segítette, támogatta a zenekart. „Tisztelettel és szeretettel őrizzük emlékét” – írta a karmester.

Az emlékezők sorát zárva Havas Imre szólt, aki fiatal építőmérnökként utolsó aktív éveiben segítette Marosvölgyi Lajos tanácselnöki munkáját. Úgy emlékezett, Lajos bácsi vérbeli pedagógus volt ebben a szerepében is. „Hétfőnként vezetőin előkerült a kockás füzet, benne a lajstrom: egy hete ezt vállaltad, fiam, hogy teljesítetted? Amikor nyugdíjazták, láttam, hogy még maradna, de fegyelmezetten tette, amit vártak tőle. Azt mondtam neki: a te korszakod felöleli Szentendre aranykorát. Döbbenten nézett: te ezt komolyan gondoltad? Igen, komolyan gondoltam, Lajos bácsi.”

Hetényi László moderátor a megemlékezés végén mondta el: maga is Marosvölgyi Lajos tanítványa volt négy évig. „Rég volt, és rövid idő egy egész élethez képest, de mégsem az. Meghatározó, máig ható évek voltak. Hányszor hangzott el osztálytalálkozókon: Lajos bácsi, ha te akkor nem beszélsz külön a szüleimmel, ha nem hívsz be magadhoz, mi lett volna belőlem akkor?” – mondta, átadva a szót Lajos bácsi lányának, Marosvölgyi Ildikónak.

Az elhunyt lánya úgy fogalmazott: édesapja szerény volt, soha nem várt volna ilyen búcsúztatót. A közösség szolgálata, az erkölcsi tisztaság, a tiszta szándék vezérelte egész életében, nem volt cél a pénz és az előrejutás, a dicsőség. „Figyeljetek egymásra szeretettel, megértéssel, kompromisszummal, hagyjátok a haragot, ezt üzenné most mindenkinek” – mondta Marosvölgyi Ildikó.

Marosvölgyi Lajost a város saját halottjának tekinti. Emlékét megőrizzük.
Nyugodjék békében!