„Arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk életünkön át…” – zeng bennem a dal, amióta Marosvölgyi Lajos, tanítványainak és ismerőseinek Lajos bácsi, halálhírét vettem. A huszadik századiak nemzedéki dalát Adamis Anna írta, Lajos bácsi egyik legkedvesebb tanítványa, akinek a magyartanára volt.
Hasznára lenni a világnak, másoknak – ezt az útravalót hozta magával a szülői házból – és hosszú élete során be is teljesítette. Születési helye Tiszaluc, ám vasutas édesapját és a nagycsaládot Gyöngyös környékére helyezték, a középiskolát már itt végezte. Magyar-történelem szakos tanárként Nyíregyházán kezdett tanítani, majd a Népművelési Minisztériumba, Pestre irányították át „központilag” a kor jellegzetességeként, és 1952-ben egy népművelőket és könyvtárosokat képző gimnáziumot hozott létre, mert időközben könyvtárosi diplomát is szerzett. Ennek megszüntetése után a MOKÉP-nél (Mozgókép-forgalmazási Vállalat) helyezkedett el, ekkor élte át 1956 reményteli napjait. Fordulópontot jelentett számára, amikor családjával Szentendrén otthonra talált. „Életem nyugodt és kiegyensúlyozott korszaka az a tizenöt év, amit a Móricz Zsigmond Gimnázium tanáraként töltöttem. Boldog álmaimban mindig pedagógus vagyok.” – mondta az egyik vele készült interjúban. Kevesen tudják, de a hatvanas évek derekától a város első művelődési házát társadalmi munkában igazgatta: színházi előadásokat szervezett, színjátszó csoportot vezetett, és remek ifjúsági klubot működtetett; lehetőséget teremtve a korabeli ifjúságnak ismerkedésre, találkozásra. Később „kiemelték”, azaz 1972-től a város tanácselnökévé választották. Nyugdíjba vonulásáig, 1985-ig töltötte be ezt a hivatalt.
Sokféle nyomot hagyunk a világon. Szentendre híres az itt alkotó művészekről, és meggyőződésem, hogy Marosvölgyi Lajos is alkotó ember volt, de nem vászonra dolgozott, fát vagy követ alakított, mint a híresebbek, hanem intézményeket, szervezeteket alakított, formált, éltetett. Az első általa is alakított közösség a szentendrei Móricz Zsigmond Gimnázium volt. Ez az iskola volt a Dunakanyar első állami középiskolája, amelyik az itteni értelmiségképzés alapjait teremtette meg. Őt idézve: „Nem voltam tudós tanár, sem diákvezér típusú, egyszerűen csak tanítani akartam, azt, hogy mi a szép vers, hogy szeressenek olvasni, hogy észrevegyék a lényeges és lényegtelen különbségét, hogy mi múltunk öröksége. Szigorú tanár voltam, sokat követeltem, de a sok-sok iskolán kívüli programon egyenlő voltam velük.” Tanítványai szeretettel emlékeznek rá. Olyan intézményt hoztak létre a kollégáival, ahová öröm és büszkeség volt tartozni. Ezt a mentalitást viszi tovább Lajos bácsi utolsó alkotása, a Móriczos Öregdiákok Egyesülete (SZMÖRE), amely a mai hetvenesektől a huszonévesekig összefogja az itt végzetteket. Az ő ötlete és érdeme, hogy ez a közösség létrejött és működik.
A védett intimitás világát, az iskolát feladta a városvezetésért. A köztudatban sikersorozatként él ez az időszak, hiszen a város nagy korszaka, a gyarapodás, a szentendreiség kialakulásának az időszaka volt. (A különös fogalom alatt a város természeti és kulturális értékeinek vállalása, a nemzetiségi és képzőművészeti hagyományok, a műemléki városközpont megőrzése értendő.) A hetvenes években az országon belül megkülönböztetett és kiemelkedő jelentőségű volt a szentendrei közművelődés. A megyeközpont nélküli Pest megye számos intézménye idekerült, kiváltva bizonyos városlakók ellenérzését. Nekik hétköznapi és természetes vágyaik voltak: lakást, megfelelő közellátást, vízelvezető csatornákat, orvosi rendelőt és csak délelőtti iskolát, a váltott műszak helyett. Mindez megoldódott, egyik hamarabb, másik később, Marosvölgyi Lajos hihetetlen kompromisszumos képességgel, türelemmel valósította meg alapelvét: ha maga a város elégtelen ellátású, nem tud az idegenforgalom igényeinek sem megfelelni. Leköszönésekor az erőteljes központi politikai intézkedések és a városi igények a nyolcvanas évek kezdődő pénzügyi válságában azonban egyre elevenebben ütköztek. Tanácselnöksége alatt Szentendre lakásállományának egyharmada épült meg, 12 oktatási intézmény működött, központi konyhával, épületet kapott a zeneiskola, megvalósult a belvárosi pinceprogram, engedélyt kaptak az ország első magánvállalkozásai (Máhr Attila vendéglője, Sárika butikja, a Nosztalgia presszó). Személyes érdeme, hogy 1985-ben a honvédelmi minisztérium költségén felépült új és korszerű épületbe a Móricz Zsigmond Gimnázium költözhetett be. A Szentendrei Nyár százezreket, a Kovács Margit Múzeum kétmillió látogatót vonzott. És amit kudarcnak tekintett: a várost kettészelő 11-es út építése.
A fenti felsorolás erősen hiányos. A régebbi városlakók bizonyára számos történetet tudnak felidézni vele kapcsolatban, eredményeinek további sorolása nem adja vissza Marosvölgyi Lajos személyiségét, okosságát, műveltségét és kitartását. Utolsó éveiben végre ismét sokat olvashatott, sorra vette régi kedves szerzőit, és a számítógép segítségével tartotta a kapcsolatot a világgal. Most ugyan elment közülünk, ám a város mai arculata térben és lakói az időben egyként őrzik az emlékét.
Szarvas Rita
A szerző a Móricz Zsigmond Gimnázium nyugalmazott magyar-történelem szakos mesterpedagógusa