Az utóbbi időben több írás jelent meg lapunkban testvérvárosunkról, Zilahról, ezért felkértük dr. Sipos Józsefet, aki orvosi pályafutásának első 20 évét Zilahon és környékén kezdte, hogy mesélje el, miként látta ő akkoriban, 40-50 évvel ezelőtt a várost.

A kezdetek

Az orvosi egyetem elvégzése után, 1960 őszén kerültem mint falusi körzeti orvos a Zilahtól 35 km-re fekvő, többségében románok lakta szilágysági községbe, Somlyó Újlakra. Ekkor meglehetősen áldatlan viszonyok uralkodtak ezen a vidéken: alig járható utak, villanyvezeték csak itt-ott, vízvezeték sehol. Az egész Szilágysomlyói Járásban egyetlen mentőkocsi volt, az is rendszerint hibás. A mezőgazdasággal foglalkozó lakosság végtelenül szegény volt és igénytelen. Ráadásul ekkoriban zajlott az erőszakos téeszesítés, ami gyakran fizikai erőszakba torkolt. A községek vezetői a fél analfabéta párttitkárok és néptanács elnökök voltak. A lakosság egészségügyi ellátása elképesztően alacsony volt, a körzetem rendelőintézetének személyzete hiányos és alulképzett volt. Az asszonyok nagy része otthon szült tanulatlan empirikus bábák, vagy egyszerűen egy idősebb szomszédasszony segédletével. Az újszülöttkori tetanusz nem volt ritka. Sok volt a tetves család. A körzet egyik alkalmazottja a „dezinfektorral” (tetvetlenítő) járta a falvakat, és porlasztóval fújta a DDT port a lakásokban, az emberek ruhájára, sőt a ruha alá is.

A körzetemhez öt falu tartozott, közlekedési eszközként egy ló állt rendelkezésemre nyereg és kordély nélkül. A falvakba történő kiszállások alkalmával a védőnő mögöttem ült a ló farán, ölében a mérleg, amellyel a csecsemők súlyát kellett hetente mérni. Az egyik szomszédos hegyvidéki körzetben a bába rendszeresen bivaly hátán közlekedett, amikor szüléshez hívták.

Az orvosi rendelő a lágerből vissza nem tért zsidó szatócs család egykori házában működött. Itt volt az orvosi lakás is, egy alig 20 négyzetméteres sötét lyuk, mellékhelyiség nélkül, az árnyékszék a kert végében. Elől, a bolt helyén működött a milícia, és itt lakott a rendőrőrmester is családostól.

A községben egyetlen ember volt, akivel értelmes szót lehetett váltani, a református tiszteletes, de nem sokáig, mert hamarosan eltávozott más megyébe, mivel állandóan zaklatták, be akarták szervezni besúgónak.

Így festett a falusi élet az 1960-as évek elején. A helyzet aztán évről évre valamennyit javult. Hat év elteltével, amikor elhagytam a körzetet, volt már nyereg és kordély, és működött a szülőotthon, igaz még folyóvíz nélkül.

1968-ban kerültem Zilahra mint orr-fül-gégész, ekkor lett a város újra megyeközpont. A kb. 20 000 lélekszámú lakosságnak közel a fele még magyar volt, de az erőltetett iparosítás folytán a környékről és Románia távolabbi vidékeiről betelepített románság hamarosan túlsúlyba került. (Lásd Zilah népessége)

Történelmi kitérő

Zilah földrajzilag a Meszes-hegység lábánál, a Zilah-patak két partján terül el. A várostól északkeletre hosszan elterülő Meszes-hegység képezi a határt a történelmi Erdély és Magyarország (Partium) között. A rómaiak idején itt húzódott a limes. Zilah történelmében meghatározó szerepe volt a város határában fekvő, stratégiailag fontos Meszesi Kapunak, ez volt az egyetlen járható út Erdély és Magyarország között. Ez az útvonal volt a középkorban a só útja, amelyen szállították az Erdélyben kitermelt só nagy részét Magyarország felé.

Már a rómaiak előtt itt élő népek felismerték ennek az átjárónak fontosságát, közelében fontos dák település működött. Majd a rómaiak itt építették fel a Dacia Porolissensis nevű tartomány fővárosát, a kb. 30 000 lakost számláló Porolissumot. Innen indult ki a Meszes-hegység gerincén húzódó római út.

Porolissum romterülete a ’70-es évek elején senki földje volt, komoly régészeti feltárásra ekkor még nem került sor. Nagy részén mezőgazdasági munkálatok folytak. Számunkra ez a terület kedvenc kirándulóhely volt, és mint kontár régészeknek nagy öröm, ha – főleg eső után – egy-egy római pénz vagy bronztárgy előkerült a talajból. Szenzációt jelentett, amikor a romterület középső részén Nagy Lajos korabeli ezüstpénzt találtunk, ami megerősítette azt a feltételezésünket, hogy a honfoglaló magyarok megszállták a területet, és a krónikákból ismert, a 11. század végén alapított Szent Margit kolostor itt, Porolissum falai közt működhetett. Ez a kolostor felügyelte a só útját és fontos vámszedő hely volt.

1977-ben kezdtek a román régészek nagyobb léptékű, rendszeres ásatásokba. Majd egy amerikai-román csapat is munkába kezdett a romos város fórumán, 2009 óta pedig román-német-magyar csapat a vár középpontjában végez ásatásokat. Tudomásom szerint mind ez ideig nem jelent meg összefoglaló munka az ásatások eredményeiről. Személyes közlésből úgy értesültem, hogy közel 30 középkori sírt tártak fel eddig, továbbá több korai magyar pénzérme került napvilágra. Mindez alátámasztja, hogy az Apátság Porolissum romjai között működött. Márpedig, ha ez így van, akkor a román történetírás által erőltetett dáko-román kontinuitás elmélet itt is zsákutcába futott.

Zilah  nagyon gazdag, eseménydús a történelmi múltra tekint vissza.

Először 1150-ben említik Zyloh néven, ami valószínűleg a szláv Zela szóból ered. Anonymus leírásából tudjuk, hogy a Töhötöm és fia, Horka által vezetett honfoglaló sereg a Meszesi Kapun vonult be, és szállta meg a környéket 906-ban. 200 év sem telt el, és itt hadakozik a kunok ellen Salamon király és I. Béla két fia, Géza és László (a későbbi Szent László), akik a Meszesi Szoroson verik ki az ellenséget. 1241-ben a tatárok egy csoportja itt tör be, elpusztítva Zilahot, majd a már virágzó püspöki székhely Várad felé vonul. Az elkövetkező évszázadokban is a Meszesi Kapu volt a hadak útja, hol a török és tatár hordák, hol az osztrák generálisok zsoldosai pusztítják a várost.

A rombolás mellett a felvirágzást is jelentette a városnak a szoros. Itt húzódott a nagy só-út, ahol a kora középkortól kezdve évszázadokon át szállították az Erdélyben kitermelt só nagy részét Szolnok, Debrecen, Margitta irányába. Zilah ekkoriban fontos szerepet játszott a Magyarország felé irányuló sószállításban mint sólerakó, elosztó és vámszedő hely. A város lakosságának egy része ekkoriban sószállítással foglalkozott (cellerek). Innen ered a város régi német neve: Zillenmarkt.

Mivel ez volt a kereskedők útvonala is, a meszesi átjárónál kialakult egy kereskedelmi csomópont, ahol megálltak áruikkal mind a keletről, mind a nyugatról jövő kereskedők. Dokumentumok bizonyítják a felvidéki kereskedők jelenlétét a zilahi vásárokon. Mátyás király idején már négy országos vásár tartását engedélyezték a városnak. Levéltári adatok szerint a 18. század folyamán a kolozsvári kereskedők áruikat a Meszesi Kapun át szállították Budára, Bécsbe, Krakkóba, mivel a királyhágón át vezető út ekkor még nem létezett.

A virágzó kereskedelmet igazolják az utóbbi évtizedekben felszínre került régészeti leletek, amelynek során Zilahon és környékén sok ezer, a korábbi századokból származó ezüstérem került a felszínre. Ezek több mint 10 ország pénzverdéjéből származnak, és elsősorban lengyel, morva, sziléziai, osztrák, moldovai kereskedelmi kapcsolatokra utalnak.

A külföldi kereskedők mellett a lakosság mindennapi szükségleteit elsősorban a céhek látták el, amelyek már korán létrejöttek. A 18. századra már kialakult a szervezeti életük. A fennmaradt adatok tükrében érdekes felsorolni fontossági sorrendben a céhtagok számát: Csizmadia 256, gubás 122, tímár 114, fazekas 47, mészáros 41, szűcs 40, szabó 35, szíjgyártó 13, lakatos-asztalos-bádogos 12, kovács-kerékgyártó 9.

Külön kell szólnunk a zilahi fazekas céhről, amely díszes kerámiájával rangot, hírnevet szerzett a városnak. Az évszázadokon át működő céh fénykorában, a 18-19. században 40-50 tagot számlált, akik zömében a mai Fazekas utcában laktak. Az általuk készített díszes edények az erdélyi kerámiaművészet élvonalát jelentették. A céh dokumentumaiból tudjuk, hogy a zilahi fazekasok készítményeikkel konkurenciaversenyt folytattak a kolozsvári és tordai fazekascéhekkel a hunyadi és a kolozsvári piacon. A 150-200 éve készített zilahi díszkerámia fennmaradt példányai a mai ember számára is esztétikai élményt nyújtanak.

Az itt készült edények hirdetik annak az egykori kis város fazekasainak és fazekas asszonyainak jó ízlését, művészi tehetségét és szakmai felkészültségét. Ma már ezen dicső múltat felidéző zilahi kerámia darabjai múzeumok és magángyűjtemények becses kincsei, az összmagyar népművészet nagyra értékelt alkotásai.

A Wesselényi-szobor

Zilah jelképe az 1902-ben felállított Wesselényi-szobor, készítője Fadrusz János, a kolozsvári Mátyás-szobor alkotója. A mű a nagy Wesselényi Miklóst mint jobbágyfelszabadítót ábrázolja, amint atyailag a díszruhába öltöztetett jobbágy vállára teszi a kezét.

Két évtized sem telt el, és jött Trianon. A szobor szúrta a román hatóságok szemét, és 1935-ben eltávolították. A szétbontott szobrot bivalyokkal húzatták a börtön épületéig, befalazták egy cellába, ahol aztán évekig tárolták.

A második Bécsi döntés után Zilah újra magyar föld lesz. 1942-ben a Fő téren új helyre, magasabb posztamensre állítják fel a szobrot. 1945 után a művet osztályellenesnek minősítik, és magas deszkakerítést emelnek köré, amit vörösre festenek. Valamikor a 60-as évek elején azzal állt elő egy lokálpatrióta román ügyvéd, hogy kutatásai alapján a Fadrusznak modellt álló paraszt egy Zsibó környéki román jobbágy, Pop Vasilica volt. Ez hatott a város akkori uraira, és eltávolították a deszkakerítést, így egy időre megmenekült a szobor, mígnem a Ceausescu-diktatúra megdöntése után a rosszul értelmezett szabadság jegyében leöntötték olajfestékkel. Ekkor a város vezetősége salamoni ítéletet hozott: egy román és egy magyar polgárnak közösen kellett letakarítani a festéket.

A Wesselényi-szoborral egy időben avatták fel Zilahon a Töhötöm-emlékművet, amit a vármegyeház előtti téren állítottak fel rovásírásos talapzaton. A nem kitárt szárnyú, távolba tekintő turult Fadrusz ajándékba készítette el városnak.

Az emlékmű oltárszerű alkotás, amellyel a Meszesi Kapun átvonuló Töhötöm által vezetett magyar honfoglalók előtt kívánt tisztelegni a művész. A Turul-szobor, bár lapulva, de átvészelte a rendszerváltozásokat, mígnem 1968  nyarának egyik éjszakáján rejtélyes módon eltűnt a talapzatról. Állítólag egy ideig a Securitate udvarán hányódott, majd végleg nyoma veszett. Talapzatát széthányták.

A közelmúltban közadakozásból elkészült az emlékmű másolata, amelyet szerényebb alapzaton a református templom kertjében állítottak fel.

Ady Endre Zilahon

Ha Zilah, akkor Adyról is szót kell ejteni, aki 1892-96 között a Református Wesselényi Kollégium diákja volt. A több évszázados kollégium falai között születnek meg Ady első versei és prózai munkái.

Ady korában minden igazi zilahi polgárnak volt szőlője, bora. A Deákdomb és az Őrhegy környéki borospincék, meg a zilahi kocsmák borivásra csábították az ifjú költőt. Ady itt szokott rá az ivászatra, ami aztán szenvedélyévé és végzetévé vált.

A hetvenes évek elején fellángolt Zilahon az Ady-kultusz. Ennek egyik oka az volt, hogy ekkor még élt Szenti Kálmánné Szabó Magda, vagyis Magdi néni. Ez az idős, törékeny kis asszony személyes élményeiben őrizte Ady emlékét. Kislány korában az itt diákoskodó Ady többször megfordult a szülői házban, édesapja egykor a város gazdag textilkereskedője volt. Magdi néni a Kígyó utcai házában csendben élte életét, párszor megjelent nálam is a rendelőben. Miután a Bukaresti Televízió magyar műsorában meginterjúvolták Adyról, egyből megbolydult körülötte a világ. A szereplésnek Erdély-szerte híre ment, és Magdi néni háza valóságos zarándokhely lett. Látogatták az erdélyi írók, az Ady-kutatók, de egyszerű Ady-rajongók is Erdély minden részéről. Olyan hírek is terjedtek a városban, hogy az akkor még süldő lány Ady egyik későbbi prózai művének ihletője volt.

Ekkoriban gyakran voltam vendége Magdi néninek. A házat Ady szelleme ragyogta be annál is inkább, mivel a lakás teljes berendezése, a bútorok, ruházat, használati tárgyak Ady korát idézték. A ház valóságos múzeum volt, a háziasszony mindent megőrzött, ami a múltat idézte. A társalgó szekrényében még ott voltak az ezüst evőeszközök, másik szekrényben érintetlenül a stafírungja, a kamrában sorakoztak a több évtizedes felcímkézett lekvárok, befőttek. Büszkén mutatott a villanykörtékre: ezek hetvenesztendősek, soha nem kellett kicserélni. Aztán a kamrából előszedett egy 1884-es évszámos butykoskorsót és a Wesselényi Kollégiumban Ady idejében használatos, feliratos metszett üveg butellát.

Ezek azok az edények, amelyekből annak idején még Ady is ihatott, mesélte. Na, és itt a fekete zongora, amelyet Balázs Árpád ajánlatára Bécsből vásárolt számomra az apám, Balázs Árpád is gyakran vendégeskedett nálunk, ismerték egymást Ady Bandival, ő nem volt olyan büszke, mint Ady. Szavaiból aztán az is kiderült, hogy Ady forradalmisága nem nyert tetszést az egykori gazdag kereskedő házában. Magdi néni már rég nincs az élők sorában, gyermekei nem voltak, titkát magával vitte. A Zilah-patak partján fekvő házát lebontották, emlékét már csak néhány írás és néhány idős zilahi őrzi.

Zilah az 1970-es években

Zilah 1968 tavaszán újra megyeközpont lett. Erdély nagyobb városaiból kiszorult magyar értelmiségiek nagy számban telepedtek le a városban. Az egészségügyben, tanügyben új állások jöttek létre, amelyeket részben frissen végzett magyar orvosokkal, gyógyszerészekkel, tanárokkal töltöttek be, köztük festőművész rajtanárok is voltak.

Miután Kolozsváron és Bukarestben befejeztem szakorvosi tanulmányaimat, a város szakrendelőjében kerültem. Rövid idő után kineveztek az intézmény aligazgatójává, majd miután felépült az új megyei kórház, az ötvenágyas fül-orr-gégészeti osztály vezető főorvosává. A többnyire fiatal értelmiségiekből összekovácsolódott baráti társaságunkat rendszeres összejövetelek, kirándulások jellemezték. Érdeklődésünk kiterjedt a helyi kulturális hagyományok ápolására, mindamellett kolozsvári írókat, költőket hívtunk meg előadást tartani, és képkiállításokat rendeztünk. A képzőművészetek iránti érdeklődés akkor, ott napirenden volt. Nemes versengés volt köztünk egy-egy jobb festmény megszerzéséért.

Mindez kezdetben úgy tűnt, hogy lehetséges és működik. Ceausescu uralmának elején ez volt az az időszak, amikor enyhült az erdélyi magyarságra nehezedő nyomás. A  magyar nyelvű sajtóban addig nem tapasztalt nyílt hangvételű írások jelenhettek meg. Mindennek aztán egyik napról a másikra hirtelen vége lett, az elnyomás úgy politikailag, mint etnikailag fokozódott. Magyarellenes megnyilatkozások láttak napvilágot a helyi sajtóban.

A Ceausescu-rendszer egyre elképesztőbb rendeletekkel nyomorította meg az emberek életét. Nem érdektelen mindezt leírni, mert a mai generációk el sem tudják képzelni, hogy egy bomlott agyú diktátor és kiszolgálói mikre voltak képesek. Az intézkedések, még ha sokszor burkoltan is, elsősorban az erdélyi magyarságot sújtották. A magyar értelmiségieket állandó megfigyelés alatt a tartották, összejöveteleinket lehallgatták. Romániai specialitás volt, hogy a lakosságnak széles körben engedélyezték a telefon bevezetését, hogy ezáltal le tudják hallgatni őket. Besúgórendszert igyekeztek kiépíteni minden intézménynél. A magyar állampolgárságú személyek elszállásolása tilos volt, ennek megszegését súlyos büntetéssel sújtották. Külföldi állampolgárral való minden kapcsolatteremtést be kellett jelenteni a rendőrségen, és informálni kellett a beszélgetés tartamáról az illetékeseket. A magyar zászló birtoklásáért börtönbe zártak. A magyar Himnusz elénekléséért pénzbüntetés járt. Az egykor Lechner Ödön által tervezett Wesselényi Kollégium (ekkor már Ady líceum) épületének homlokzatáról 1960 körül az iskola román igazgatója leverette a gyönyörű szecessziós díszítést, mert azt magyarosnak ítélte. Ez a barbár műkincsrombolás sokkolta a város akkori magyar lakosságát.

A város könyvtárából eltüntették a régebbi magyar nyelvű történelmi könyveket. A román történetírás hamis, mesterségesen fabrikált mítosza a dáko-román kontinuitás elmélet nemzeti identitástudatuk alapja lett, és népszerűsítése, szajkózása állandóan napirenden volt. Az erdélyi helységneveket csak román változatban volt szabad leírni. Ellenőrizték, hogy az iskolák, közintézmények kertjeiben ne legyen piros-fehér-zöld virágkompozíció. A hatalom képmutató módon azt hazudta, hogy nemzeti egyenlőség van, közben pedig minden alá volt vetve a legfontosabb célnak a magyarság elnyomásának, hatalmi pozíciói gyengítésének. Nekünk akkor, ott nem jutott más osztályrészül, mint a néma hallgatás és az összekacsintás. Ők becsaptak minket, s amennyire lehetett, mi is átvertük őket, vagyis balkáni módra mindenki mindenkit félrevezetett. Mindezen elnyomó intézkedéseknek nagy részét az idők folyamán saját bőrömön is megtapasztaltam.

Az erdélyi népi fazekastermékek szépsége, a parasztság díszes használati eszközei felkeltették az érdeklődésemet, ezeket elkezdtem rendszeresen gyűjteni. Megszállottként jártam a Szilágyság és Erdély tájegységeinek falvait, notórius padlásjáró lettem (Ez a szenvedélyem a mai napig sem szűnt meg).  Ekkoriban kezdtem el a fafaragást is. A 70-es években több csoportos és egyéni kiállításom volt Zilahon és Kolozsváron.

A rendszer urainak nem tetszett sokrétű, szakmán kívüli tevékenységem. Következtek a sorozatos megtorlások: büntetésből visszavonták az érvényes útlevelemet, mert egy debreceni barátommal együtt jártunk a környező falvakba gyűjteni. Kirakatpereket rendeztek ellenem, azt firtatva, hogy a népi tárgyakat pénzért vásároltam, vagy ajándékba kaptam-e a páciensektől. Házkutatást tartottak úgy, hogy tekintélyrombolás és megalázás céljából a munkahelyemről, a kórházból  munkaidőben vezettek el. (10. jegyzőkönyv) Egy jelentéktelen kihágásért zsaroltak, és arra akartak kényszeríteni, hogy besúgó legyek.

Mindezek után úgy döntöttem, hogy elhagyom az országot. Előbb illegális határátlépést kíséreltem meg Szegednél, a zöld határon Jugoszláviába, de ez nem sikerült. Azután hamis útlevéllel Csehszlovákiából Ausztriába akartam szökni, sajnos ez sem sikerült. Szerencsémre az otthoni hivatalos szervek nem szereztek tudomást ezekről a kalandokról. Aztán eltelt egy kis idő, és közben sikerült megszereznem a megyei párttitkár és felesége támogatását a Nyugatra szóló útlevél megszerzésében. Hónapokig tartó huzavona után végül a Securitate engedett, és kaptam turistaútlevelet feleségemmel együtt Németországba, úgy, hogy hároméves fiunkat garanciaként a nagymamánál kellett hagyni. Egy év után a Vöröskereszt útján kaptuk meg a gyereket.

Elutazásunk előtti nap a pártfőtitkár felesége megkérdezte, de ugye biztos, hogy vissza fog jönni domnu doktor, s én szemrebbenés nélkül mondtam, hogy persze, igen. Bár volt utána némi lelkiismeretfurdalásom a hazugságért, de azt azóta már leimádkoztam. Nagyon merem remélni, hogy időközben már a Fentiek is megbocsájtották a vétkem, és ha mégis a pokolba jutok, az biztos nem emiatt lesz.