Ferenczy Béninek, a huszadik századi magyar szobrászművészet egyik legkiemelkedőbb szobrászának a családjáról elnevezett múzeumban nyílt kiállítása. Bodonyi Emőke művészettörténésszel, a tárlat kurátorával beszélgetünk a tárlatról.
Mi adja a kiállítás jelentőségét?
Ez a tárlat azért különleges, mert a művésznek, aki megkapta ugyan helyét a művészettörténeti tanulmányokban, négy évtizede nem volt önálló tárlata, mindig a családdal, vagyis apjával, Ferenczy Károly festőművésszel és testvéreivel – a szintén festő Valérral és ikertestvérével, a gobelinművész Noémivel együtt állított ki. A mostani kiállításon az életmű ritkán érzékelhető nagy hangsúlyt kapott. Azáltal, hogy csak Béni a tárlat szereplője, a látogatók rácsodálkozhatnak szobrai plasztikai erejére.
Miként került a Ferenczy Múzeum gyűjteményébe ez az öt teremnyi szobor és grafika?
Ennek sokszorosa található a múzeumban. Ferenczy Béniék őrizték a család teljes művészi hagyatékát: a festmények, szobrok, gobelinek és ezek tervei mellett a családi dokumentumokat is, amelyet a művész gyűjtött össze.
1967-ben halt meg Ferenczy Béni, és özvegye a megyei tanácselnök és a kulturális miniszter egyetértésével elhatározta, hogy Szentendrére hozza a művész hagyatékát. Ez magától értetődő volt, hiszen itt született, ez volt a család fészke. Így kívánt hozzájárulni a város kulturális értékeihez. 1973-ban került a múzeumba a Ferenczy család hagyatéka.
Mekkora anyagról van szó?
A családi hagyaték 1964 darabból áll, ebből 1200 Bénié. Ennyi műtárgyat néztem végig, s főleg ebből az anyagból válogattam. A Magyar Nemzeti Galériából is kölcsönöztem néhány művet.
Melyek voltak a válogatás szempontjai?
Ferenczy Béni mindig megmaradt a fő motívumnál, az emberi testnél. Szobraiban és grafikáiban egyaránt. A kiállítás az életmű keresztmetszetét kívánja adni. Meghatározó volt az öt teremre osztott tér – mindegyik bizonyos tematikus egységet jelent. Van persze átfedés, hiszen a művész bizonyos témákat évtizedekig érlelt – a serdülő kamaszfiú figuráját például többször is megformálta.
Az első két terem a pályakezdés, illetve az emigráció éveit mutatja be. Az avantgárd és a klasszikus hagyományok közötti egyensúly jellemzi ezt az időszakot. Ekkor készültek a középső teremben bemutatott kétoldalas művészérmek is. A sorozat minden darabja egy híres művészt – például
Cézanne-t, Leonardo-t, Bartókot, Adyt – örökít meg: az előlapon a portré, a hátlapon pedig egy jellegzetes kompozíció részlete látható. A legszebb a Rubensről készült érem, ez több mint egy kilogramm súlyú. A különleges, átlátszó éremtartó révén mindkét oldal megvilágítva, jól látható.
Mivel folytatódik a kiállítás?
A negyedik terem a női aktoké. A lírai hangvételű plasztikák és grafikák vaskos testű, széles csípőjű, mediterrán asszonyának állandó modellje második felesége, Erzsébet. Végül az ötödik teremben a kamaszfiú-plasztikák láthatók. Ennek nyitó darabja Erzsébet távol élő fiát, Nicolát ábrázoló egész alakos szobra. Utána születtek a melankolikus tekintetű fiúalak további megfogalmazásai: a Játszó fiúk, melynek plasztika és grafikai változata is ismert, a Kis alpinista, a Tékozló fiú. Ezek a leginkább filozófiai tartalmú művei. Az Aranykor, az utolsó alkotás, a balkezes korszak főműve zárja a tárlatot – a szabadságot és a természettel való eggyé válást fejezi ki.
A művek megértéséhez elengedhetetlen a művész életének ismerete. Egy nem mindennapi sorsról van szó.
Viszontagságos élet jutott neki. Baloldali magatartása miatt a Tanácsköztársaság bukása miatt menekülnie kellett az országból, s egészen 1938-ig külföldön élt. Bécsben, majd Moszkvában. Itt találkozott Erzsébettel, akit még Nagybányáról ismer, s a közöttük fellobbanó szerelem megváltoztatta életét és művészetét egyaránt. A háború alatt, Budapest bombázásakor megsemmisült a műterme. 1945 és 1948 között végre békés időszak következett az életében, bekerült a Művészeti Tanácsba, katedrát kapott a Képzőművészeti Főiskolán, Kossuth-díjjal tüntették ki. 1948 után az új szemléletű Petőfi-szobrának negatív fogadtatása is azt jelezte, hogy nem kivánatos személlyé vált, elvesztette állását. Könyvek illusztrálásából élt. A legnagyobb nélkülözések idején is azt vallotta: „Nem kell sok pénz, jó élet ahhoz, hogy igazán értékes dolgot alkothassunk. Szokjunk hozzá bizonyos szegénységhez, mely a legszükségesebbet biztosítja, csak annyi kell az élethez, hogy tudjak alkotni”.
Otthona az ötvenes években barátainak, a kor jelentős íróinak – Pilinszky Jánosnak, Németh Lászlónak, Weöres Sándornak, Hubay Miklósnak, Illyés Gyulának – volt a találkozóhelye. 1956 novemberében a szovjet tankok bevonulása után agyvérzést kapott, s jobb oldalára megbénult. Nem veszítette el azonban derűjét, alkotási kedvét, s hihetetlen akaraterővel tanult meg bal kézzel alkotni. Ez adott neki szabadságot, ahogy Nagy László, a kiállításnak is címet adó írásában megfogalmazta.
Rappai Zsuzsa
A kiállítás 2018. június 24-ig tart nyitva.
Kiállítási enteriőr, az előtérben a Játszó fiúk (1947)
Nagybeteg Ady, 1929
Aranykor, 1959
Vetkőző nő, 1941
Fotók: Deim Balázs
