Beszélgetés Gulyás Gáborral, a közelmúltban létrejött Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatójával Szentendre múzeumairól, változásokról és új hangsúlyokról
Nevedtől volt évekig hangos a magyar kulturális élet – valami olyat teremtettél Debrecenben a MODEM-mel, ami addig ismeretlen volt itthon. Filozófusként, esztétaként, ami sokak szemében szálka volt. Hogyan kerültél közel a kortárs képzőművészethez?
Valóban hosszabb ideig foglalkoztam művészetelmélettel és műalkotások elemzésével, mielőtt kurátorként megrendeztem volna az első kiállításomat, vagy mielőtt elindítottam volna a MODEM-et. 2004-ben az Európa kulturális fővárosa projektnek én írtam a debreceni pályázatát, de ezt a munkát több száz aktivista segítette. Ilyen módon az új képzőművészeti központ koncepciójának megfogalmazása előtt is gyakorlatilag mindenkivel egyeztettem, akinek fontos volt ez az ügy – persze akkor még nem gondoltam, hogy ezt a koncepciót a MODEM első igazgatójaként nekem kell majd megvalósítanom. Váratlan volt a felkérés, de izgalmasnak ígérkezett a munka, ezért belevágtam. Azt természetesen hamar észrevettem, hogy az úgynevezett szakmát mennyire zavarja, hogy időnként nem veszem figyelembe a hosszú idő alatt rögzült status quót, de természetesen soha nem jutott eszembe, hogy ne a magam útját járjam. Ebből persze szükségképpen adódnak konfliktusok is – amikor a Műcsarnokot vezettem, különösen sokat támadtak az úgynevezett tematikus kiállítások miatt, és mert túlontúl ambiciózus kiállítási programot hirdettem. Egy idő után az utóbbi miatt már aligha lehetett bírálni, mert sorra megvalósultak a beígért tárlatok: Aj Weiwei-től a Bizottságon át Bukta Imréig – és akkor, ahogyan Magyarországon lenni szokott, maradt a politika, a szekértábor-logika által motivált ellendrukk. De ez nem olyan fontos – már csak azért sem, mert a másik oldal, azok, akik örültek, örülnek a sikereknek, sokkal többen voltak.
Debrecen képzőművészeti tradíciók nélküli város, amely komoly anyagi hátteret biztosított számodra. Szentendrén gyökeresen más helyzetet találtál.
A debreceni identitásban a kultúra az egyik meghatározó tényező – ennél jobb szellemi alap egy művészeti központ létrehozásához nem szükséges. Az viszont, hogy az anyagi háttér mennyire számított komolynak, viszonyítás kérdése. Egy nagyságrenddel kisebb volt, mint például a Műcsarnokban. A jegyár-bevételünk viszont kiemelkedően magas lett – 2007-ben például meghaladta a 300 millió forintot. Tény, hogy az önkormányzati támogatás elég volt a bérre, az üzemeltetési költségekre és néhány tízmillió még a kiállításokra is jutott. Szentendrén tényleg gyökeresen más a helyzet: itt a városi szubvenció az állami normatívával együtt a bérköltségeket sem fedezi teljesen, miközben például a rezsiköltségek kiugróan magasak.
Mindenképpen nagy váltást tervezel térben és időben egyaránt, miért döntöttél így?
Mert ennek van értelme. Szentendrének kivételes képzőművészeti hagyománya van, amire minden itt élő büszke lehet. Azt szeretném, ha nem a magukat múzeumnak nevező megannyi vállalkozás, de még csak nem is a Kovács Margit Múzeum jelentené a legfőbb kulturális vonzerőt a városban, hanem az Ámos, Anna Margit, Vajda, Czóbel vagy Barcsay műveit bemutató korszerű kiállítások – az alkotók névsorát még hosszan sorolhatnám.
Azt nyilatkoztad, hogy Szentendrét a képzőművészet fővárosává akarod tenni – a berzenkedők viszont a tradíciókat és a kisvárosi jelleget védenék. Hogyan lehet ezt az ellentétet feloldani? Milyen stratégiát dolgoztál ki erre?
Nagy kár, hogy nekem nem berzenkedik senki, mert akkor talán érteném, hogy mit kifogásolnak. Én nem látok érdemi ellentétet. A város képzőművészeti tradíciójából indulok ki, amelynek ilyen módon tudunk megfelelni. Attól pedig, hogy igyekszünk jelentős kiállításokat rendezni, természetesen nem sérül Szentendre kisvárosi jellege.
Rendkívül gazdag, változatos kiállítási naptár alakult ki 2016-ra. Milyen szempontok szerint válogattál? Kvalitás, ismertség? Hogyan alakult a hazai és a nemzetközi művészet aránya?
A kiállítási program koncepcionális alapon állt össze. Ideje, hogy megmutassuk a gyűjteményünk legjavát – több évtizedes adósságot törlesztünk ezzel. Folyamatosan nyílnak a szentendrei kortárs művészek tárlatai, márciustól kezdve mindig lesz ilyen tárlat a városban. Fontosnak tartom, hogy elhozzuk Szentendrére a nemzetközi kortárs képzőművészet legizgalmasabb teljesítményeit: ezzel is pozícionáljuk a várost. Lesznek nagy tematikus kiállítások és lesz művészeti fesztivál is. Olyan programot kínálunk, amely miatt érdemes távolabbról is Szentendrére jönni.
Honnan lehet ennek a kiállítássornak az anyagi hátterét megteremteni?
A helyzet ebből a szempontból sajnos nem változott: ugyanúgy támogatásokra kényszerülünk, mint eddig. És rászorulunk a jegyár-bevételekre is – emiatt szintén fontos, hogy vonzó tárlataink legyenek. A programunk rendkívül változatos: a képzőművészeti kiállítások mellett lesz régészeti és irodalmi tárlat is.
A tervek alapján a hangsúly a kortárs művészetre tevődik most. Hazaiakra és külföldiekre egyaránt. Van erre elegendő érdeklődés?
Ha giccses rózsaszín Disney-figurákat állítanánk ki cukorból, arra valószínűleg nagyobb érdeklődés volna… Az a célunk, hogy eljussunk a potenciális közönségünkhöz, amely annál lényegesen nagyobb, mint amit az elmúlt évek látogatószámai visszaigazoltak.
Szentendrét a húszas évek óta egy viszonylag töretlen képzőművészeti élet tette híressé. Milyennek tartod napjaink képzőművészetét? Mit kívánsz ebből megmutatni?
Szerintem azért voltak törések – a legutóbbi a rendszerváltozás előtt. Azt gondolom, ez az egyik oka annak, hogy a nyolcvanas évek képzőművészetében végbement paradigmaváltás itt nem éreztette a hatását. Izgalmas irányzatok, jelentős teljesítmények bukkantak fel, amelyek elkerülték a várost. Ez nem szerencsés. Ezért is rendeztük meg az amerikai Stillwell videó-művészeti kiállítását, ezért is hívtam Szentendrére Shiotát, az egyik legizgalmasabb japán művészt. De nemcsak az fontos, ami itt történik, hanem az is, hogy a Szentendréhez kapcsolódó képzőművészetet minél nagyobb közönséghez eljuttassuk. Nemrég nyílt egy kiállítás Rómában például Ámos Imre műveiből, de lesznek nagy gyűjteményes tárlataink más városokban is – elsőként Debrecenben. Rengeteg esemény, szinte kéthetente új tárlat, rendezvény lesz Szentendrén.
Elbír-e egy ekkora város ennyi kulturális eseményt? Hogyan lehet az érdeklődést folyamatosan fenntartani?
A folyamatos érdeklődést folyamatos programkínálattal lehet fenntartani. Szisztematikusan építkezünk: idén tavasszal rakjuk le az alapokat az első nemzetközi kiállításokkal, a gyűjteményünk bemutatásával és kontextusba helyezésével. Ősszel, az Art Capital megrendezésével juthatunk el oda, ahol szeretnénk tartósan berendezkedni: egy olyan pozícióba, ahol árnyalt, sokrétű tartalmat kap a szlogenünk, miszerint Szentendre a magyar képzőművészet fővárosa. De a fesztivál nem csak képzőművészeti, hanem társművészeti programokat is kínál majd, nemzetközi merítéssel, így várhatóan képes lesz egy viszonylag széles réteget megszólítani. Természetesen örülök neki, hogy már most is egyre többen jönnek Budapestről és más városokból a megnyitóinkra – azon vagyunk, hogy még többen jöjjenek.
Lesz-e elég látogató a megnyitók után, milyen lesz a kiállítások utóélete?
A megnyitó csak a kezdete egy kiállításnak, a látogatók nagy többsége értelemszerűen utána jut el a tárlatokra.
Kik a segítőid ebben a hatalmas munkában?
A „segítő” nem pontos megfogalmazás, mert azt sugallja, mintha én csinálnám a programot. Ez nem így van: közösen dolgozunk, közös a siker. Az elmúlt hónapokban belevágtunk egy szerkezeti átalakításba – ennek részeként létrejött a kommunikációs és az irodalmi osztály, főosztályként működik tovább a képzőművészeti és a régészeti osztály. Hamarosan megválunk három filiálétól – a fenntartó szentendrei önkormányzat ugyanis (érthető módon) úgy döntött, hogy nem kívánja finanszírozni tovább a tápiószelei Blaskovich Múzeumot, a zebegényi Szőnyi Emlékmúzeumot és a verőcei Gorka Emlékházat. Az új, csökkentett létszámú múzeum Ferenczy Múzeumi Centrum néven működik tovább.
Mi lesz a város kismúzeumaival?
A kismúzeumi rendszer Szentendre nagy értéke, bár itt széles körben elterjedt szokás lesajnálni. Éppen tegnap olvastam el Deim Pál: A nagy művészet csendben növekszik című könyvét, amelyben a mester publicisztikai és alkalmi szövegeit gyűjtötték egybe. Nagyon jól dokumentálja ez a kötet a városlakók és a mindenkori városvezetés viszonyulását is a kismúzeumokhoz, sok mindent megértettem belőle. Ez alapján úgy látom, hogy ezen a téren lényegében semmi nem változott az elmúlt néhány évtizedben. Ami bennünket illet: ősszel felújítottuk, februárban pedig újranyitottuk a Czóbel Múzeumot, és egy kis katalógust is kiadtunk hozzá. Ugyanezt szeretnénk a többi kismúzeummal: felújítani, új, korszerű kiállításokat rendezni bennük, s ezekhez kiadni egy-egy katalógust. A jelenlegi helyzetük ugyanis tarthatatlan. A Kubinyi-programban most a Barcsay Múzeum rekonstrukciójára pályázunk, aztán haladunk sorban. Amíg ez nincs meg, addig sajnos nem tudjuk ezeket az épületeket nyitva tartani, így a bennük lévő anyagot másképp mutatjuk be. Nagy öröm viszont, hogy ősszel megnyitottuk az állandó helytörténeti kiállításunkat – ez is egy régi adósság törlesztése.
