2016. augusztus 22., 17:15

Évtizedek óta él Szentendrén, fő kutatási területe az Oszmán Birodalom 14-17. századi története. Számos szentendrei program szereplője, szervezője. Én az egyetemen hallgattam előadásait. Idén dr. Fodor Pál történészt választotta a város képviselő-testülete Szentendre díszpolgárává. 

Tanár úr! Először is szeretnék gratulálni a díszpolgári címhez. Nem először kap kitüntetést, volt tudományos, állami is már, mégis hogyan fogadta ezt a díszpolgárságot?

Nagy meglepetéssel. Álmomban sem gondoltam, hogy „fogadott városom” egyszer ekkora kitüntetésben részesít. Amúgy sem szoktam kitüntetésekről álmodni, vagy ilyeneket magamnak kinézni, így általában minden eddigi kitüntetés meglepetésként ért. Persze ha az ember eléggé „öreg” és „mozgékony”, s ha ehhez még bizonyos pozíciót is betölt, van esély arra, hogy „eltalálja” egy-egy kitüntetés. De az tényleg minden számításon túl volt, hogy én egyszer Szentendre díszpolgára lehetek. Egyelőre nem is tudok mit kezdeni vele; ha néha rágondolok, az jut eszembe, hogy méltatlan vagyok én erre…

 

Nem Szentendrén született; hogyan került kapcsolatba a várossal?

Valóban, egy Balaton parti kis faluban volt szerencsém meglátni a napvilágot. Szándékosan használom a szerencse szót: még sikerült „elkapnom”, belülről megismernem egy olyan világot, amely – kisgyermekként ezt még nem tudtam – épp akkor élte utolsó óráit. A régi, azóta teljesen megsemmisült paraszti világról beszélek, amely évezredes létformájával, spirituális alapjaival, a nagyvilághoz és a természethez való sajátos viszonyával elementáris hatást gyakorolt rám. Innen hoztam a munkához való viszonyom, a sokszor nyomasztó felelősségérzetet, a közösség és a közügyek iránti érdeklődést stb. Szentendére végső soron a magyar vidéket leromboló téesz-szervezés juttatott. Miután mindenünkből kiforgattak bennünket, apám kiadta a jelszót nekünk, gyerekeknek: el innen, nektek itt nincs többé jövőtök. Így mentem egyetemre, ahol megismertem mindmáig egyetlen feleségem, akinek legjobb barátnője akkor már Szentendrén lakott a férjével. Egy náluk tett látogatás adta az ötletet, hogy esetleg mi is ide költözhetnénk, itt „üthetnénk fel a tanyánkat”, hiszen a foglalkozásom miatt nekem mindenképpen Budapest közelében kellett maradnom. Így költöztünk be 1979 augusztusában első szentendrei lakásbérletünkbe a lakótelepre, az akkori Vásárhelyi Kálmán térre.

 

Évtizedek óta itt és a Bükkös-patak mellett, mennyire érzi otthonának a várost? Vagy megmarad örökre a Balaton környéke az „otthona”?

Nehéz kérdés. De talán az a helyes és igaz válasz, hogy mindkét települést: Szentendrét és Aszófőt is otthonomnak tartom. Szentendrén már jóval többet éltem, mint szülőfalumban, de jól ismert tény, hogy a gyermekévek, még ha kevésbé számosak is, mint a későbbiek, meghatározók az ember életében. Sokáig megdobbant a szívem, mikor a vonat, aztán később az autó a falu határába ért. Évtizedeken át minden álmom a szülőfalumban játszódott. Ma már ez nincs így (Szentendre és a nagyvilág is „betört” az álomvilágba), de a különleges kötődés megmaradt. A kisfiaink is érzékelték annak idején, hogy nekünk bonyolult kötődéseink vannak: mikor közöltem velük, hogy utazunk „haza”, mindig megkérdezték: melyik „haza”? (Mert az eddigiekhez társult még anyjuk diósgyőri „hazája” is). Végül a gyerekek segítségével úgy oldottuk meg dolgot, hogy Aszófő lett az otthon, Szentendre meg az itthon.

 

Hogyan lesz valakiből turkológus? Mert azt nehezen képzelem, hogy mindig is erre vágyott kisgyerek kora óta…

Véletlenül, pontosabb fogalmazva: az isteni gondviselés révén. Az már gimnazistaként is világos volt, hogy történelemmel szeretnék és fogok foglalkozni, csak az nem, hogy ezt milyen formában teszem. Amikor elkezdtem az egyetemet, még a történelemtanári pálya lebegett a szemem előtt. Ám szinte az első hónapokban ráébredtem, hogy engem igazából a kutatói pálya vonz. Csak volt egy bökkenő: a történelem mellett jobb híján a földrajzot választottam második szakomnak, amelyről az első héten derült ki (legalábbis számomra), hogy az nem az általam megismert érdekes tárgy, hanem egy tisztán természettudományos szak, matematikával, csillagászattal, kémiával, geológiával stb. megspékelve. Rémületemben azonnal újabb (akkor úgy nevezték: B-szak) után néztem, és némi keresés után egy volt katonatársam hatására a Török Filológia Tanszékre nyitottam (nyitottunk) be. Ez aztán annyira megtetszett, hogy fél év elteltével én már csak turkológus (kutató) akartam lenni. A véletlen (a gondviselés) mögött azért volt némi gyermekkori hozadék is: mindig is a török kori történelmi regényeket szerettem a legjobban.

 

Ritka pillanat volt idén az államalapító királyunk ünnepe: két turkológus egy eseményen, ami nem szakmai. Hóvári János mondja az ünnepi beszédet, akivel már – ha jól tudom – régóta ismerik egymást. Jelent ez valami pluszt ezen a napon?

Valóban szinte misztikus egybeesés. Itt árulom el, hogy az előző kérdésre adott válaszomban említett katonatárs éppen Hóvári János volt. Együtt húztunk le egy évet a hódmezővásárhelyi laktanyában 1973-74-ben. Mivel neki a gimnáziumban volt egy turkológiát végzett tanára, ő hozta magával a gondolatot, hogy próbálkozzunk meg a turkológiával. Örökre hálás leszek neki ezért. Mikor végeztünk, másfelé vezetett az utunk, de nagyon érdekes, hogy mikor ő a 90-es évek elején a diplomata pályát választotta, a Történettudományi Intézeten belüli álláshelyét épp én foglalhattam el. Az utóbbi években szorosan együttműködünk, számos ügyet viszünk együtt.

 

Például együtt keresik Szulejmán türbéjét Szigetváron, amiről az a hír járja, hogy meg is találták. Hol tart most ez a munka?

Ez is az említett közös munkák közé tartozik. János még nagykövetként igen sokat tett e kutatás elindításáért, az operatív munkát most egy pécsi kollégával közösen én irányítom. Tavaly és idén nemcsak Szulejmán szultán sírkápolnáját, hanem a mellett álló dzsámit és a derviskolostor egy részét is sikerült megtalálnunk. A munka még legalább két évig folytatódik, addigra remélhetőleg a török kori település összes maradványát fel tudjuk tárni.

 

2012-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója és az MTA BTK Történettudományi Intézet igazgatója. Számos szakmai folyóiratban publikál, külföldön is, több könyve jelent meg a 14–17. századi török korról. Marad idő az unokákra, hobbira?

Sajnos nagyon kevés. Mostani munkámat csak akkor tudom rendesen ellátni, ha napi 10-12 órát dolgozom. Az igazat megvallva pillanatnyi nyugtom sincs, mindig történik valami, amire azonnal reagálni kell (még szabadságom idején is). Az unokákat azért most is elvisszük egy hétre, de hobbira már végképp nem marad idő.

 

Nem hiányzik a tanítás? Éveken át tanított a Pázmányon…

Bevallom, most már nem. Nem is bírnám a mostani életformámmal.

 

Mik a további tervei?

Rengeteg tudományszervezéssel kapcsolatos elgondolásom van, amelyeket a következő négy évben szeretnék megvalósítani. Azután visszavonulok kutatónak, és ha a Teremtő is úgy akarja, megírom azokat a könyvet, amelyekre most nincs időm. És jó volna ott lenni az unokáim esküvőin…

 

Nyárvégi beszélgetés okán merem megkérdezni: a Balaton környékén van egy kis szőlője, lassan lehet készülni a szüretre. Milyennek tűnik a 2016-os esztendő?

A legutóbbi nagy országos viharig minden csodálatos volt. Aztán jött egy negyven éve nem látott jégeső, és „elintézte” az idei szüretet. Talán annyit azért össze tudunk kaparni, hogy meglegyen a saját fogyasztásra szükséges mennyiség.

 

Szakács Áron

« 2021. december » loading...
h K s c p s v
29
30
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
1
2
ked 07

Kovács Margit, a Duna királynője

2019. 04. 06. - 2029. 12. 31.
ked 07

Borbély Műhely feat. Vörös Niki

december 7.. 19:30 - 22:00