A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum idei programjairól, céljairól, fejlesztéseiről, fenntartásáról beszélgettünk dr. Cseri Miklóssal, a Skanzen főigazgatójával, aki március elsejétől a múzeum Erdély tájegységének megvalósításáért, valamint a szabadtéri múzeumok és tájházak szakmai megújításáért felelős miniszteri biztos.
• Hogyan tudnak bekapcsolódni Szentendre kulturális vérkeringésébe, hogy ne maradjon a múzeum város a városban?
Alapvetően csak abból fakad a Skanzen város a városban, állam az államban jellege, hogy a közvélemény így gondolkodik róla. Ez valójában társadalompszichológiai, -szociológiai kérdés, és visszamutat arra az időre, amikor Szentendre – akár megérdemelten, akár nem – mesterségesen kiemelt kulturális szféra volt az országban. Dőlt a pénz, csillogott a kirakat. Amint megjelentek programjaikkal újra az erős történelmi hagyományokkal rendelkező városok, mint Esztergom, Visegrád, Vác, hirtelen eltűnt a városka elkényeztetett egyke nyugalma. Már nem ide jött minden turista, már nem innen akart mindenki szuvenírt vinni haza.
Ma már óriási a konkurencia. Nem érdemes nosztalgiázni azon, hogy régen ideáramlott a Fő téri Teátrumba minden főiskolás, a legjobb színészek, mert így volt, de csak mert nem volt más. Most már van tíz szabadtéri színpad, és egyik jobb, mint a másik. A színház nem egyedüli, máshol is vannak teátrumok, fesztiválok, falunapok, a Duna sem csak a miénk. Benne vagyunk egy hatalmas kulturális körforgásban, és nagyon sokszor olyan expanzív eszközökkel meglévő kulturális konkurenciaharcban, amin nem lehet keresztülnézni. Meg kell küzdeni Sopronnal, a diósgyőri várral, Zsámbékkal. Óriási a kínálat. A Skanzen a régi szituációban a ’70-es években egy kis falumúzeum volt, ahol el lehetett tölteni egy órácskát, közben egy lángost enni, de már nem erről szól a történet, a Skanzen ezen rég túlfutott. A különböző szponzorációk, a fenntartói támogatások, az uniós projektek miatt a Skanzen nem szorul a városra, és a város sem ránk. De ettől függetlenül nem igaz az, hogy egymás mellett kell élnünk anélkül, hogy kapcsolatot létesítsünk.
• Milyen új együttműködési lehetőségeket lát a Skanzen a várossal?
Mindig konstruktív és együttműködő párbeszéd folyt a város és a múzeum között, de kritikaként ki kell mondani: voltak évek, amikor nem voltak távlatok és koncepció a város kulturális életében. Saját tapasztalatainkból tudjuk, ahhoz, hogy a beutaztató turisztikai és egyéb desztinációban meg tudjunk ragadni, előre kell gondolkodnunk, már az előző év szeptemberében tudnunk kell a programokat, le kell kötnünk előadóművészeket, képzőművészeket. Az áprilisban megjelenő programfüzetünkhöz jóval korábban tudnunk kell, milyen programok lesznek a városban nyáron, ősszel. Hiába törekszünk arra, hogy a rendezvényeink ne fedjék időben egymást, ha az összehangolásra nem marad idő. Az együttműködés arról szól, hogy ne konkurenciaként és ne is „csak” egymás mellett létezzenek a Skanzen és Szentendre programjai, de kiegészítve, erősítve az eseményeket. Nagyon hiszek abban, hogy ez változni fog, és a kapcsolat kialakul. Úgy érzem, a városvezetés nagyon nyitott, törekednek arra, hogy meghallgassanak szakmai kérdésekben mindenkit, előregondolkodnak, igyekeznek a helyi értékeket kihasználni, megmutatni.
• Említette a kapcsolatot a várossal. Mire gondol?
Paritáson alapuló együttműködést tudok elképzelni. Néhány hónapja például volt a városban egy megbeszélés, ahol a bicikliútról volt szó, és ott az egyik résztvevőtől elhangzott, hogy mindegy, merre megy az út, csak ne a Skanzen felé. Nehogy nekünk jó legyen. Amíg a hozzáállás ilyen, addig nem lehet továbblépni. Évek óta tárgyalunk a múzeumon belüli teátrumunkról – 1000 nézőt befogadó szabadtéri színpadról van szó – felajánlottuk: használja a város, hozzon ide színházi programokat, mi biztosítjuk a helyszínt, csak a rezsit kérjük. Otthont adnánk városi rendezvényeknek is: lehetne itt majális, városi ünnepségek, vagy az itt élő nemzetiségek szokásait is el lehet hozni a Skanzenig: például a dalmátok az Ivan dant itt is ünnepelhetik, lehetne szüreti felvonulás, helyi szokásokat bemutató ünnepek…
• Ezzel több itt élő látogatna el a múzeumba. Van-e kedvezmény a szentendreiek számára?
Itt élek, ide köt a munkám, és bánt, hogy a kétszázezres látogatószámból nagyon kevés a helyi. Ha Zalaszentgrótról, Ópusztaszerről idejönnek a családok, meggyőződésem, hogy a helyiek is szívesen jönnének. A múzeumban működik a kedvezményes Skanzen-kártya, ugyanígy el tudok
képzelni egy várossal közös Szentendre-kártyát, amivel a helyiek kedvezménnyel látogathatnák a Skanzent. Ha az itt élőnek vendége érkezik, ne csak a belvárost mutassa meg neki, jöjjenek el a szabadtéri múzeumba is. Eddig is léteztek akcióink, tavaly a pismányiakat hívtuk meg, közülük hétszázan látogattak el hozzánk, de az igazi egy állandó konstrukció lenne a szentendreieknek.
• Akár a városi kulturális rendezvényekkel is összekapcsolható a múzeumi látogatás. Például a Teátrumba megvásárolt színházjegyhez kedvezményes belépőt kapna a néző…
Minden hasonló elképzelésre nyitott vagyok. A megjelenésben, a közös kommunikációban, közös programnaptárban, a város arculatának alakításában boldogan vállaljuk az együttműködést. Mindenféleképpen hiszek a szinergikus hatásokban, egymást kell erősítenünk. A Skanzen az elmúlt évtizedekben kialakította imázsát, már csak a fenntartásra kell koncentrálni. A fenntarthatóság egyik kulcsa, hogy a várossal milyen közös kulturális egységet tudunk kialakítani. Legyen tudatosság a közös munkában, hogy a látogató a városba, a múzeumba ne csak betévedjen, hanem megérkezzen.
• Kiket várnak a múzeumba?
Minden évben figyeljük a látogatottsági mutatókat, mérjük a látogatói igényeket és e szerint az ideérkezők 67,5%-a Budapestről és környékéről érkező, magasan kvalifikált, 25-30 év közötti, kisgyermekes család. Ennek nyomán a „gyerek-skanzen” kialakítása a következő tervünk. Lesz játszótér- és pihenőbővülés, bevezetjük a játékos közlekedési eszközt, a húzható kiskocsikat, amiben a gyerekek utazhatnak. Kialakítunk fotóműtermet, ahol interaktív játékkal ismerhetik meg fényképezést, lesz ruhatár: népviseletbe, vintage- vagy retroruhákba öltözhetnek a családok.
De természetesen foglalkozunk minden korosztállyal és a betegekkel, hátrányos helyzetű emberekkel is. Nemrég jártam egy konferencián Angliában, ahol egy fontos probléma megoldása volt a téma. Az elöregedő társadalmakban egyre több a demens, az Alzheimer-kóros beteg – Magyarországon ma közel 400 ezer embert érint –, s Európa skanzenjei közösen dolgoznak ki egy programot számukra. Kutatások igazolják, hogy a demenciában szenvedő betegek, ha fiatalkoruk megszokott környezetébe kerülnek, rendkívül jól reagálnak. Az észak-svédországi Jamtli skanzenjében az 50-es, 60-as évek berendezésével alakítottak ki házakat, ahol a szinte magatehetetlen betegek a környezet hatására évtizedeket „fiatalodtak”, motorikus reakciók indultak be náluk, újra képesek voltak megfőzni maguknak a kávét, magabiztosabban mozogtak ebben a térben. A szentendrei Skanzenben is lesz a kornak megfelelően berendezett ház, ahol ezeket a betegeket fogadjuk. Jelenleg is 27 egészségügyi intézménnyel állunk kapcsolatban, szívesen várjuk a mozgás-, látás-, hallássérült embereket a múzeumban.
• Gyakran tapasztalom, amikor délután fél négy körül megállít az utcán a turista, és megkérdezi, merre van a Skanzen, hogy nem tudja: egy óra nem elég a múzeum feltérképezésére. Jelenleg mekkora területen fekszik a múzeum? Hogyan tudják az óriási területet karbantartani?
60 hektáron 312 épületünk van, ez egy közepes falunak felel meg, 75 lakóházzal, a gazdasági- és a középületekkel: templomokkal, fogadókkal, szatócsbolttal. Kicsit előreszaladt a múzeum fejlesztése, mert, mint említettem, a fenntartás ugyanolyan fontos, mint a fejlesztés. Legutóbb kollégáim kiszámolták: ha minden épületet letapasztanánk, lemeszelnénk, csak ez több mint 80 millió forintba kerülne. De ma még a kultúrafinanszírozás úgy működik, hogy hamarabb adnak pénzt a fejlesztésre, mint a működtetésre. Reményeim szerint hamarosan megemelkedik a múzeum szubvenciója, amit karbantartásra költhetünk.
A fenntartáshoz azonban nem csak a pénzeszközök kellenek. Állandó gondunk az eredeti anyagok megtalálása. Zsúpot a háztetőkre rendszeresen Zakopánéból hozatunk, zsindelyt Avasról, a Máramaros-szigetéről. Amikor a vízimalom épült, egy méter átmérőjű tölgy kellett volna a vízkerék gerendájához, de nem volt Magyarországon ekkora tölgyfa. Gyergyószentmiklósról kellett hozni. A Balaton-felvidék tájegység kőkerítéseinek pótlásához sem találunk már itthon anyagot, mert bezártak a bányák. Van egy harmadik nehézség: a szakemberhiány. Nehéz felkutatni, ki tud zsúpfedelet készíteni, vályogot vetni, követ faragni, falat tapasztani. Éppen ezért veszünk részt a „nagyapám háza” mester-inas programban, így akik mesterséget szeretnének tanulni, itt elsajátíthatják, hazavihetik falujukba a tudást.
• Külföldi önkéntesek is dolgoznak-tanulnak a Skanzenben…
Régi vágyam volt, hogy itthon is meghonosítsuk a külföldi mester-ösztöndíjprogramot. Egykor ugyanezt az utat járták: ahhoz, hogy mester legyél, előbb legény voltál, és el kellett menni külhonba, ellesni a mesterséget. Most Észtországból, Finnországból, Németországból, Írországból érkeztek hozzánk fiatalok, hogy a szakmákat megismerjék.
• A fenntarthatóságról sokat beszéltünk, de a Skanzen folyamatosan bővül, évről évre új tájegységeket ad át. Mi lesz a következő?
A Sztaravodai út másik oldalán 30 hektárnyi terület lett kijelölve a rendezési tervben, amivel bővíthetjük a múzeumot. Miniszteri biztosként a feladatom az ehhez szükséges koncepció előterjesztése. Az egyik legfontosabb célunk jelenleg az ide tervezett erdélyi terület kialakítása.
Sz. N.
