Pro Urbe Szentendre 2015: Ivancsics Ilona színművész

Ivancsics Ilona országszerte ismert színésznő: szerepelt az első magyar teleregényben, tagja volt a Budapesti József Attila és a Soproni Petőfi Színháznak. 2007-től művészeti vezetője a saját színházának, mely mára országos hírű színházi programot működtet városunkban.

• 25 éve él Szentendrén. Hogyan esett a választása városunkra?
A pesti életet sehogy sem tudtam megszokni, nagyon vágytam egy kertes házra. Gyakran jártam ki Szentendrére, a Teátrum előadásainak is rendszeres látogatója voltam. Barátnőmmel egyszer megnéztünk egy telket a Skanzen felé, ahol korábban még sohasem jártam. Egyből beleszerettem a környékbe, a telken álló három fenyőfába. Azóta is ott lakom.

• Bár korábban is részt vett a város kulturális életében, a városi rendezvényeken láthattuk műsorvezetőként és fellépőként, igazgatója volt a Kulturális Központnak is, a helyiek ma mégis leginkább a színház kapcsán ismerik.
Nyolc éve alapítottuk párommal, Sebők Péterrel a virtuális társulatunkat. Országjáró színház voltunk, meghívásokra mentünk az előadásainkkal. Végül, barátaink tanácsára elhatároztuk, hogy itt is elkezdünk valamit. Úgy gondoltuk, ha már itt élünk, akkor a helyiek a nyári Teátrum mellett az év többi hónapjaiban is kapjanak minőségi és rendszeres színházi élményt. Ne kelljen Pestre utazniuk, és hogy Szentendre ne legyen ún. alvóváros. Öt éve tart az együttműködésünk a Pest Megyei Könyvtárral, amelynek a színháztermét béreljük. Az elején sokan mondták, hogy nem fog ez sikerülni, mert korábban senkinek sem sikerült. Belevágtunk, és sikerült. Szeretjük és hiszünk benne, talán ez a titka…
• Ezzel elindult egy sikertörténet?
A közönség igazolta, hogy van erre igény, hiszen teltházzal mennek az előadásaink. Úgy érzem, sikerült egy közösségformáló helyet létrehoznunk, és minőségi színházi élményt nyújtanunk. A visszajelzések tehát azt igazolták, hogy érdemes csinálni a nehézségek ellenére is.

• Milyen nehézségekkel kellett szembenézni?
Tudjuk, hogy a PMK-ban nem teljesen ideálisak a körülmények: 70-es évekbeli a technikai színvonal, amelyet folyamatosan pótolnunk kell, elhasználtak a székek, amelyeket gyakran javítunk saját költségen. Mindezt nem panaszképpen mondom, mert elfogadjuk a körülményeket, hiszen jó színházi előadást bárhol meg lehet tartani. A kopottas környezetet ellensúlyozzuk azzal, hogy személyesen és szeretetteljesen fogadjuk a nézőket. Nem csak színészként szeretek a közönséggel találkozni. Örülök, ha beszélgethetek velük, és talán ők is örülnek, ha személyesen mondhatják el a véleményüket. Előadás előtt is szólok a közönséghez, mert fontosnak tartom, hogy ebben az őrült és elmagányosodott világban meg legyenek szólítva. Néha meglepetésekkel, ajándékokkal is készülünk a lehetőségeinkhez mérten, ezzel is szeretnénk megköszönni a nézőknek, hogy eljöttek.

• Mennyi munka van mindebben?
Sokat dolgozunk, sokszor erőnkön felül, de mindig erőt adott számunkra az emberek lelkesedése, a pozitív visszajelzések. A társulatban mindannyian maximalisták vagyunk, szerintünk ezt csak így érdemes csinálni. Sok munka van abban, hogy az információ eljusson mindenkihez, hogy a háttérben minden rendben legyen, hogy a színészek és a nézők is elégedettek legyenek. A nulláról indultunk, családi vállalkozás volt, a fiam volt a ruhatáros, a premierfotós, én nem röstelltem szórólapozni, mert tudtam, hogy ez is hozzátartozik. Volt, aki meg is jegyezte, hogy nem nagy karrier színésznőként jegyet szedni, de ezt én nem így gondolom. Hűek próbálunk lenni Petőfi Sándor soraihoz: „Apostolok vagyunk / Az erkölcs mezején”.

• Művészeti vezetőként milyen koncepció alapján állítja össze a repertoárt?
Arra törekszem, hogy a saját előadásaink mellett vendégprodukciókat hozzunk, elsősorban nem a fővárosból, hanem vidékről, sőt a határon túlról: Beregszászról, Komáromból, olyan helyekről, ahova az emberek nem tudnak fél óra alatt eljutni. Úgy tapasztaltam, hogy a közönségünk a magyar klasszikus és kortárs darabokat is nagyon kedveli, Molnár Ferenc, Szép Ernő, Sarkadi Imre, Jókai Anna és Hubay Miklós műveit. Sokan kérik, hogy több vígjátékot hozzunk, amivel mindig meg is lehet tölteni a termet. Igyekszünk teljesíteni kíván-
ságukat. De a mi feladatunk, hogy szűrők is legyünk, ezért igényes darabokat, drámákat is bemutatunk. Nem akarunk rétegszínház lenni, ezért kell, hogy széles repertoárunk legyen, mint egy vidéki társulatnak. Azt keresem, hogy a darabnak legyen tudat- és lélekformáló
mondanivalója, ami felrázza, elgondolkodtatja a nézőket. Sokat olvasok, keresem a megfelelő darabokat, rengeteg előadást nézek meg, és arra is figyelek, hogy lehetőleg olyan előadót hívjunk meg, akinek van szentendrei kötődése. Saját előadásaink bemutatóját pedig mindig itt tartjuk, Szentendrén.

• Úgy látja, hogy a sok munkának mára beérett a gyümölcse?
Bár már van egy bázis közönségünk, akikre számíthatunk, a bérletes előadásaink is népszerűek, és van egy kialakult csapat magunk körül, most sem sokkal könnyebb. Itt van az otthonunk, így már másnap kapom a visszajelzéseket, éppen ezért teljes erőbedobással kell tenni a dolgunkat. Annak idején dr. Dietz Ferenc polgármester jóváhagyásával kezdhettünk dolgozni, boldog érzés, hogy a mostani városvezetés is gyakran ott van az előadásokon, és hogy a hivatalból is sokan jönnek, mert így látják, hogy milyen munkát végzünk.

• Hogyan fogadta a Pro Urbe-díjat?
Nagy örömmel. A díj egy komoly visszajelzés számomra, és benne van a munkatársak, a színészek dicsérete is. Végtelenül hálás vagyok, de mindez, amit elértünk, nem jöhetett volna létre a közösség és a nézők támogatása nélkül. Ez arra kötelez, hogy csináljuk tovább, csináljuk még jobban. Ha lehetne egy kívánságom, akkor azt szeretném, hogy Szentendrén legyen egy korszerű, igényes színházterem. A közönség megérdemelné. Ezért is érdemes folytatni az eddigi munkát.