Szent István királyunk és a magyar államalapítás tiszteletére a Városházán rendezett városi ünnepségen Szakács Áron történész mondott beszédet. Az ünnepi gondolatokat osztjuk meg olvasóinkkal.

Hogy tíz év nagy idő-e, én nem tudom. Egy ember életében talán igen, egy közösség esetében is azt hiszem. Ha a történelemre tekintünk, akkor már nem vagyok olyan biztos az igenben. Különösen akkor, ha ezer évvel vagy több ezer évvel mérjük az időt, mint a magyar történelemben.

Nem teljesen öncélú a tíz év emlegetése, hiszen Önök közül biztosan sokan részt vettek azon az István, a király előadáson, ami 2005-ben, a Templomdombon volt, közel száz szentendrei fiatal előadásában. Ennek az előadásnak motorja Szűcs Balázs atya, akkori szentendrei káplán volt, és akkor nekem adatott meg az a lehetőség, mint a darab rendezőjének, hogy a szereplőkkel beszélgessek, gondolkozzak Szent Istvánról. Akkor végzős egyetemista voltam, most gimnáziumi tanár. Eltelt tíz év, és most megint kaptam egy feladatot, hogy Szent Istvánról mondjam el a gondolataimat.

Azt hiszem jó az, ha újra és újra elénk kerül egy kép, egy novella, egy vers, egy zenemű, amit már hallottunk, amit már ismerünk. Mert egy-egy életkorban mást és mást találunk szépnek, máshová tesszük a hangsúlyt. Nem gondolom, hogy azok az alapvető élmények, amik gimnáziumban, kamaszkorunkban érnek, felnőtt korban teljesen átértékelődnek. De igenis gondolom, hogy a hangsúlyok eltolódnak.

Adott a téma: Szent István király. Gimnáziumban – Pannonhalmán – elég sokat hallottunk róla. Történelem fakultáción Gáspár atya az alapítólevélen magyarázta, hogyan készültek a középkori oklevelek, hogy miért is nem István korabeli az apátság alapítólevele. Hosszan beszélgettünk a somogyi tizedekről, amit István Koppány legyőzése után az akkor még Szent Márton Hegyi apátságnak adott, amit a későbbiekben a veszprémi püspök kérdőjelezett meg. Izgalommal hallgattuk hogyan volt Imre herceg halála, hogyan bonyolódott a trónutódlás kérdése.

Most, hogy már tanítok, évente két tanóra jut az államalapító királyra. Ezeken az órákon  már sokkal érdekesebb számomra, a vármegye rendszer kiépítése. Milyen nagy ötlet volt, hogy a korábban törzsenként, nemzetségenként letelepedő magyarokra ráerőltette vármegyék rendszerét, amiket a király által kinevezett vezető, az ispán irányított. Hogyan tagozódott be Magyarország az akkori keresztény világba, mi volt ebben István szerepe?

Ma az a legizgalmasabb kérdés számomra, hogy milyen ember lehetett Szent István. nem kifejezetten a külsőre gondolok, mert azt annyiszor láttuk festményeken, szobrokon, domborműveken szakállasan, hosszú hajjal, hogy szinte fiatalnak már nem is tudjuk elképzelni. Amikor trónra került, amikor Koppánnyal harcolt tizenöt, húsz éves lehetett, a Királydombon, a rockoprában mégis szakállasan szerepelt már, mint egy meglett férfi. De milyen ember volt ő? Királytól még olyan személyes, őszinte szöveget a középkorból nem ismerünk mint az Intelmeket, amit fiához Imréhez írt. Ez az egyetlen forrás, amibe biztosan kapaszkodhatunk, mert a legendák már egy idealizált királyt állítanak elénk. Ugyanakkor az Intelmek ebben a kérdésben nekem kevés. Kevés, mert csak annyit tudok kideríteni, hogy egy olyan apa, aki szereti a fiát. Egy olyan király, akit nem részegít meg a hatalom. Egy olyan ember, aki hisz Istenben.

Szent István udvarában van egy kedvenc szereplőm. Lehet, hogy tévedek a megítélésében, de Szent Gellértről van szó. Bencés szerzetes volt, akinek az apja egy szentföldi úton halt meg, majd egy pár évvel később édesanyját is elveszítette. Gyermek volt ekkor, a bencéseknél nőtt föl, Velencében. A közösség tagjai apátjuknak választották, majd a saját kérésére elengedték, hogy apjához hasonlóan ő is a Szentföldre induljon. Hajója viharba került, hajótörést szenvedett a dalmát partoknál, onnan került gyalogosan Magyarországra, hogy folytassa útját az István által épített zarándokúton Jeruzsálem felé. És ekkor találkozott Istvánnal. Szeretném tudni miről beszélgettek ők ketten. Mit mondhatott István, hogy Gellért itt maradt. Mivel bírta rá István, hogy adja föl álmát, a Szentföldet. Sőt, Imre tanítója lett. És Imre 1031-es halála után is itt maradt! Nem tudjuk biztosan, de ott kellett legyen egykori tanítványa sírja mellett, és nem ment tovább, hanem Bakonybélbe ment remetének. Amikor pedig István megint hívta, ezúttal Csanádi püspöknek, akkor megint engedelmeskedett Istvánnak. Amikor pedig István került a sírba, 1038-ban, Gellért biztosan ott volt a temetésen. És itt maradt, a Kárpát-medencében, holott már senki sem kérte. Pedig Gellértről még azt is tudjuk, hogy soha nem tanult meg magyarul, mindig egy tolmács kísérte. Mit mondott neki István? Milyen erő lehetett ebben a királyban? Honnan volt ez a kisugárzása?

István élete, ha emberi szemmel nézzük kudarc. Szakított a nomád magyarok törvényeivel. A trón megszerzésének érdekében fegyverrel kellett rokonaira támadni. Érdekből külföldről feleséget szerezni. Elveszítette egyetlen felnőtt fiát, akit örököseként nevelt. Élete végén merényletet kíséreltek meg ellene. Megromlott a házassága Gizellával. Halála után polgárháború lesz az országban, aminek előzményeit, a belső békétlenséget biztosan érezte már uralkodása utolsó éveiben.

István élete, ha olyan hittel nézzük, ahogyan ő élt és hitt, siker. Megalapította a keresztény magyar államot. Magyarországot a nyugati világ befogadta. Élete végén, amikor emberileg a legnagyobb kudarcot élte meg, hogy minden hiába volt, mert nincs, ki folytassa a munkát, Szűz Máriának ajánlotta az országot. István politikáját majd László király folytatja, aki 1083-ban szentté avatja őt – lássuk be sok tekintetben politikai okokból. Az avatja őt szentté, akinek a nagyapját, Vazult éppen István vakíttatja meg. László után Kálmán kerül a trónra, aki tiszta szívből tiszteli és szereti Istvánt. Kálmán az első, aki fiának szintén az István nevet adja, de már nem az első vértanúét, hanem az államalapító szent királyét. És ő az első, aki azt kéri végrendeletében, hogy a szent király mellé temessék el, Székesfehérváron. És hogy tíz év nagy idő-e, én nem tudom. De negyvenévnyi uralkodás után még ötven-hetven évre volt szükség, hogy ez a munka beérjen.

Arról, hogy valóban Mária országa vagyunk, engedjék meg, hogy egy személyes történetet mondjak el. Évekkel ezelőtt a Református Gimnáziumból érkezett a Ferencesbe az érettségi elnök, aki reál szakos volt és református. Miután a diákom szépen lefelelt Szent Istvánból, csak annyit kérdezett tőle, hogy miért tiszteljük szentként. Majd jött gyorsan a válasz: nem tudván kire hagyja a koronát felajánlotta Szűz Máriának. Mire az elnök úr mosolygott, igen, erre gondoltam.