Szabó Gábor, a szerző monográfusa, a Szegedi Bölcsészettudományi Kar Magyar Irodalmi Tanszékének habilitált egyetemi docense. Laudációja elhangzott 2026. szeptember 22-én, a szentendrei Városházán Krasznahorkai László díszpolgárrá avatásának tiszteletére szervezett ünnepségen. A beszédet teljes terjedelmében közöljük.

Tisztelt egybegyűltek,

végtelenül megtisztelő, ugyanakkor némiképp feszélyező érzés szegedi kötődésű irodalmárként méltatni Szentendre és Krasznahorkai László kapcsolatát abból az ünnepi alkalomból, hogy a város díszpolgárává fogadja a Nobel-díjas szerzőt.

A Theseus-átalános elbeszélőjének példáján okulva talán nekem is legbölcsebb lenne rögtön kétszázhúszezer méter fonalat és egy revolvert kérnem az illetékesektől, hogy valamilyen módon én is, és önök is mielőbb megmenekülhessenek a lassan, de kikerülhetetlenül körénk tekeredő mondatok labirintusából. Vagy esetleg A dohányzás ártalmasságáról szólni-hogy finom és mély utalással éljek az említett Krasznahorkai-mű csehovi mintáját illetően.

Ráadásul azonnal felrémlik bennem egy másik Krasznahorkai-szöveg, a Báró Wenckheim hazatér című regény egyik aggasztóan idevágó jelenete is. Ebben ugyanis a Tanár úrhoz érkező küldöttség – a Tanár úr Krasznahorkai számos szerzői maszkjának egyike – arról szeretné informálni a férfit, hogy díszpolgárrá avatását ünneplendő a falu színvonalas műsorral kíván kedveskedni neki, melynek frenetikus nyitányát a helyi néptáncegyüttes „méltán világhíres” sátántangó-produkciója szolgáltatná.  Ezt hallva az egyre feldúltabbá váló Tanár a rémülten hátráló küldöttek felé közelítve dühödten kéri ki magának a tánc említését: „mondják még egyszer, hogy sátántangó, hörögte ijesztő torokhangon a Tanár úr, amire ők már nem mertek megszólalni, mert elérkezettnek látták az időt arra az eliszkolásra”. A helyzet tehát reménytelennek tűnik, hiszen nem csak Krasznahorkaitól, de egy bizonyos Wittgensteintől is tudjuk, hogy „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”.

Másrészt viszont épp itt, Szentendrén lehetetlen említés nélkül hagyni az ily módon, úgy tűnik sajnos megnevezhetetlennek bizonyuló első regényt, hiszen ennek keletkezése nehezen függetleníthető Szentendre, pontosabban a Vajda Lajos Stúdióhoz kötődő neoavantgárd közösség kompromisszummentes, a Kádár-kor nyomasztó kilátástalanságát provokatív esztétikával felforgató szellemiségétől.

Szentendre ezzel, diszkrét inkognitóban már nagyjából félszáz éve felkerült a világirodalom térképére, hiszen a hetvenes évek derekán ide érkező, s tizennyolc éven át kisebb-nagyobb megszakításokkal itt élő Krasznahorkai és a helyi underground művészközösség kapcsolata talán nem csak a szerző mindennapi életében volt meghatározó, de alighanem művészetének alakulásán is nyomot hagyott. Sőt, első, itt írott regényének és további három művének fizikai megjelenésén is, hiszen ezek borítóit tudvalévőleg Deim Pál képei díszítik.

A szentendrei alkotókhoz hasonlóan ugyanis Krasznahorkai szintén anarchista szerző, amennyiben a művészet számára is az ellenállás, a felforgatás, az általános szembefordulás és az ezzel következetesen vállalt kívülállás terepe. Életműve már a kezdetektől szembeszegült azokkal a trendekkel és divatokkal, vagy épp a hazai kritikusi elvárásokkal, amelyek épp aktuális poétikai szempontok, netán az irodalomtörténeti besorolhatóság haladáselvű kritériumai szerint méricskélték művei, úgymond irodalmi korszerűségét. Ő azonban első írásaitól kezdődően mind a mai napig makacs következetességgel, csak a saját törvényei szerint építette fel autonóm, immár több mint negyven nyelven olvasható szöveguniverzumát.

A Man Booker és a Nobel-díj után talán megkockáztatható, hogy ez az alkotói eltökéltség kritikusaival szemben inkább a szerzőt igazolta.

De provokatív ez az életmű abban az értelemben is, hogy tagadja a fennálló metafizikai és társadalmi rend értelmét és igazságát, tehát a valóságnak nevezett létállapot komolyan vehetőségét és józan folytathatóságát, mely valóságról ráadásul a művek tanúbizonysága szerint amúgy sem állnak rendelkezésünkre használható fogalmak. Krasznahorkai szövegei a létezést így minden esetben rendellenes állapotként dramatizálják, és a történelem idegenségéből való megváltás lehetőségeit mérlegelik. Olyan világszerkezetről tudósítanak, amely a vesztesek kilátástalanul sivár történelmének szituációja és ideje.

„Mi ez a mocsár? Ez a sivatag…?” – hogy egy fontos, szentendrei illetékességű zenei idézettel éljek ennek kapcsán.

A csalóka reményekbe kapaszkodó, hiábavaló terveket kovácsoló szereplők már a Sátántangó történelemtől elhagyott vidékének öncsalással és komikus messianizmussal teli világában is a történelem és saját történetük helyreállítására törekedtek, Krasznahorkai művészete pedig e törekvések folyamatos sikertelenségéről ad hírt. Ami úgy is megfogalmazható, hogy az életmű voltaképpen a mindenkori győztesek gyilkos világát mutatja be, melyben az őáltaluk konstruált, a vesztesek számára tehát kiismerhetetlen, őket elveszejtő történelem fenyegetése dermed léttapasztalattá. A magyar olvasóknak mindez nem pusztán metafizikai elvontságában válik átélhetővé, de konkrétabb, mondhatni kísértetiesen otthonos alakot is ölthet, hiszen a művek világában felismerheti a Kádár-kor, majd a magát tréfásan Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevező rezsim különböző szakaszainak kulisszáit és fojtogató életvilágát is.

Művészetének univerzális jelentőségét pedig hadd illusztráljam egy haszid példabeszéd rövid bemutatásával, amelyet Gershom Scholem A zsidó misztika főbb irányzatai című alapműve legvégén idéz, és amellyel az egyik legismertebb kortárs filozófus, Giorgio Agamben indítja Il fuoco e il racconto (A tűz és a történet) című esszékötetét.

A példázatban egymást követő rabbinikus generációk szembesülnek ugyanazzal a válsághelyzettel, ám a krízis elhárításához szükséges eszközök generációról generációra redukálódnak. Míg az alapító még képes kimenni a szent helyre az erdőben, ott tüzet gyújtani és elmondani a titkos imát a csoda véghezviteléhez, addig utódai fokozatosan elfelejtik előbb a tűzgyújtás módját, majd az ima szövegét, végül pedig magát a rítus helyét is. A folyamat végén a ruzsini rabbi már csak otthonában ülve kénytelen beismerni a teljes veszteséget, ám egyúttal rámutat a megmaradt utolsó menedékre is: „A tüzet már nem tudjuk meggyújtani, az imákat nem tudjuk elmondani, még a helyet sem ismerjük az erdőben. De el tudjuk mesélni a történetet minderről. És ez még mindig elég a megmeneküléshez.”

A példázat szerint a veszteség történetének elmondása épp úgy megőrzi a kapcsolatot azzal, ami már nem hozzáférhető, ahogy egy másik kulturális hagyomány felől Hölderlin Visszaemlékezés című versének zárósora fogalmazza meg ezt a gondolatot: „De ami marad, az csak a költők műve.”

Az irodalom ebből a szempontból – és azt hiszem, Krasznahorkai írásainak egyik fontos felismerése is éppen ez – nem más, mint emlékezés arra, amit elvesztettünk: a tűzre, a helyre, a rítusra, vagy akár egy sosem létezett titok utáni elementáris vágyra. Munkássága így a szűkebb irodalmi horizontokat az egzisztencia és a kultúra metafizikai alapkérdései felé tágítja; a korrekciók és ismétlő motívumok egymásba kapcsolódó szövedékében formálódó Krasznahorkai-poétika voltaképpen e kérdések megfogalmazásának lehetőségeit keresi, azaz saját megszólalásának szabályait, és egyúttal e szabályokhoz való viszonyát igyekszik meghatározni.

Annak a lehetőségét próbálja újra meg újra megteremteni, hogy akkor is megszólalhassunk, amikor már nincs mire építenünk, nincs hová visszatérnünk és eljutnunk, sőt talán már reményünk sincs minderre.  Nobel-beszédében Krasznahorkai ugyanis éppen a reményről állítja azt, hogy: „a remény nálam éppen végleg kifogyott”. A mondat mintha Kant három alapvető filozófiai kérdése közül épp a legnehezebbre – „Mit remélhetek?”– adná meg a maga igencsak szkeptikus válaszát. Csakhogy az életmű egésze mintha ellentmondana ennek a beismerésnek. Még akkor is, ha a remény radikális megtagadásával kapcsolatos kijelentések minduntalan visszatérnek szövegeiben, mottókban, interjúiban. Hiszen ha a remény valóban elfogyott, miért kezdődik újra és újra a mondat? Miért (és miképp?) csempésződik mégis valamiféle ellenálhatatlan humor a szövegekbe? Miért indulnak el újra és újra a szereplők, miért próbálják meg még egyszer, miért tér vissza ugyanaz a kérdés másik alakban, másik helyszínen, másik történetben?

Talán azért, mert Krasznahorkainál – Pascal Isten-definícióját parafrazálva – a remény hiánya remény alakú. És éppen ez a reményformájú reménytelenség az, ami oly sok „magányos, fáradt, érzékeny Olvasót” újra és újra visszavezet Krasznahorkai mondataihoz.

Ennek reményében szívből gratulálok Krasznahorkai Lászlónak Szentendre város díszpolgári címéhez, és gratulálok ugyanilyen örömmel Szentendre városának ahhoz a megtiszteltetéshez, hogy díszpolgárai közt tudhatja Krasznahorkai Lászlót.

Önöknek pedig ahhoz, hogy végighallgattak. Köszönöm.