Világok között – VAJDA Lajos élete és művészete

Vajda Lajost (1908–1941) a szűkebb és tágabb szakmai közeg az 1930-as évek legjelentősebb hazai művészének tartja. Magányos, egyedi, páratlan életmű – hangzik el legtöbbször munkássága kapcsán. Valóban, Vajda egyes korszakait áttekintve egy enigmatikusan filozofikus, korát megelőző, egyfelől konstruktív, másfelől elementárisan expresszív, sok tekintetben „konceptuális”, formailag pedig olykor távolságtartó, máskor mélyen drámai hangvételű életmű sokszínű képe rajzolódik ki. Magányos alkotó volt, de korántsem társtalan. Művészi öntörvényűsége és tehetsége nem viselte az esztétikai, formai és társadalmi kötöttségeket, azonban éppen korának szelleme biztosította tudatosan vállalt kívülállásának keretrendszerét.

A Ferenczy Múzeumi Centrumban megrendezett kiállítás nem az újra felfedezésre váró, magányos alkotót kívánja bemutatni, hanem az életmű alakulásának külső és belső okait kutatja az egyes műcsoportokat a korszak tágabb és a művész szűkebb, személyes narratívájába illesztve.

A művészi útkeresés 1922-től 1930-ig tartó évei nagy hangsúllyal szerepelnek a kiállításon. Ennek egyik oka, hogy ekkor készült munkái eddig viszonylag ismeretlenek maradtak. Érdekes ez az időszak azért is, mert Vajda életművének kettőssége már pályája legelején tetten érhető: a család és a vidéki környezet meghitt nyugalma áll szemben a világba való kitekintés izgalmával. Vajda horizontjának kitágulásához nagyban hozzájárultak a Képzőművészeti Főiskolán megismert társak, akik – rövid ideig Kassák Lajos köré tömörülve – a konzervatív művészeti szellemiség helyett az európai konstruktivista és szürrealista tapasztalatok felé keresték útjukat.

Vajda nagy tanulóidőszaka azonban 1930 és 1933 közötti párizsi tartózkodása volt, ahol nemcsak művészetelméleti tudását mélyítette el, hanem a modern orosz filmművészet hatására fotómontázsokat is készített. Egy 1934-ből megmaradt fotó tanúskodik arról, miképp képzelte el Vajda a Párizsban született, szociálisan érzékeny montázsainak és megindítóan érzéki rajzainak monumentális ikonosztázba rendezését. Figyelme már Párizsban is, de hazatérése után egyre inkább a keleti, ortodox vallási közösségek szellemisége és az archaikus életformák felé irányult, kutatásának fő terepe pedig Szentendre és a környék „érintetlen” falvai lettek, amiben rövid ideig Korniss Dezső volt társa. A szentendrei vonalrajzok modern világtól való elfordulását azonban a legkevésbé sem a nosztalgia, hanem a koncentrált megfigyelés és formai analízis vágya hajtotta, hogy végül 1937 környékén a látható világ puritán, vonalig lecsupaszított struktúráját felváltsa a dekonstrukció és az absztrakció. Szentendre mint téma eltűnt; feloldódott az egymásra vetülő, jól ismert motívumok (templomtornyok, sírkövek és fűzfaágak) vonaltengerében. 1938-ban már az archaikus-primitív-törzsi művészet ősi formarendje uralkodik Vajda maszkjain és szürrealista tájképein, majd minden vizuális, képi konvenciót végképp maga mögött hagyva – a hazai kortárs művészetben valóban társtalanul – az önmagáért megszülető vonal elementáris erejű expresszivitásában és szubjektivitásában oldódik fel egész művészete és lénye.

Vajda Lajos halálakor, 1941-ben harminchárom esztendős volt; életműve kompromisszumoktól mentes válaszadás a filozófiai és történelmi válságokkal terhes 30-as évek általánosan felmerülő kérdéseire, melynek művészi analógiái és párhuzamai nemcsak az európai, hanem az észak amerikai kortárs művészetben is megtalálhatók.

Vajda Lajos kiállítása közel százötven mű bemutatásán keresztül – melyek közül harminc alkotás külföldi magángyűjteményekből érkezik – vázolja fel e munkásság fontos fordulópontjait és kérdéseit, a kiállítást kísérő katalógus tanulmányai pedig tágabb környezetbe helyezik életművét.