2015. június 25., 08:32
Felhívjuk az Olvasó figyelmét, hogy ez a cikk több, mint 9 éve jelent meg, ezért elavult információkat tartalmazhat.

csatókataBeszélgetés Csató Katával, a Szentendrei Kulturális Központ új vezetőjével.

Milyen volt a gyerekkorod?

Nagyon szerencsés csillagzat alatt születtem, mert anyukám, aki tehetséges iparművész, divattervező, úgy döntött, otthon marad velünk, és ez erősen befolyásolta öcsém és az én pályaválasztásomat. Rengeteget foglalkozott velünk, nagyon sokat mesélt. De a legizgalmasabb mesék mindig a családi történetek voltak.

Az egyik bábszínházi előadásod is a dédszüleidről szól… Mikor dőlt el, hogy színész, rendező leszel?

Drámai osztályba jártam a gimnáziumban, és ott már nagyon sok minden eldőlt. Végiggörgetve az emlékeket, folyamatosan rendeztem. Rendszeresen tartottam az öcsémmel és az unokatestvéreimmel a szüleimnek és más családtagoknak különböző előadásokat versekből, vagy szituációkat találtam ki. A mai napig megvannak ezeknek a forgatókönyvei. Vagy a patak-parton, a Frangepán utcánál, ahol laktunk, a környékbeli gyerekeknek tartottunk előadást. De ez nem a szereplés kényszeréből fakadt.

Mégis furcsa a választás, hiszen rendező és színész is vagy, hogy a bábműfajt választottad végül. A bábot, egy élettelen figurát megszemélyesíteni olyasmi, mint maszkot viselni.

Jóval az egyetem elvégzése után fogalmazódott meg bennem a válasz a miértre: hiszen anyukám babákat is készített, s bár én nem szerettem babázni, inkább az a rajzolós-legózós gyerek voltam, nagyon tetszettek a porcelánfejű, -kezű, különböző korokba öltöztetett babák. Én úgy látom, a bábművészet duplikát feladat. Érdekel az absztrakt gondolkodás, hogyan lehet belső meséket erős képzőművészeti segítséggel megvalósítani. Két különböző entitás mutatkozik: egyrészt a báb, másrészt én magam is kitűnően látható felület vagyok. Életre keltek egy élettelen dolgot, de ennek is van hozzám köze és neki is hozzám. Mindennek van egy nagyon érdekes misztikus és praktikus része. E kettő egyszerre van jelen a színpadon, s ehhez nagyon sok viszonyrendszert kell tisztázni, amivel több szinten lehet elmesélni a történetet, ami nemcsak a gyerekek, de a felnőttek számára is egy differenciáltabb és cizelláltabb gondolkodást ad. A mostani tendenciák még mindig a paraván előtti játékot helyezik előtérbe, de érdekes látni a saját tanítványaimon, ahogy visszatérnek a totális illúzió megteremtéséhez. Izgatja őket például az árnyszínház, ami olyan kombinációja a színháznak, a képzőművészetnek, a különböző technikáknak, amitől teljes a varázslat.

A bábszínész, bábrendezői szakot Lengyelországban végezted. Miért ott?

Az én életem tele van kis kurflikkal, amiknek egy darabig semmi köze nincs egymáshoz, aztán mégis összeáll valami fontossá. A sors iróniája, hogy folyamatosan jelentkeztem a színművészetire, ahol mindig az első rostán estem ki, mert, mint mondták: „te annyira kész vagy”. A sors iróniája, hogy bár nem vettek fel, de most ugyanott vagyok osztályfőnök.

Tizennyolc-húsz évesen nem éreztem, hogy készen lennék, pedig ekkor már több helyen játszottam. Szomjaztam a tanulásra, végigjárni a szamárlétrát, megismerni a folyamatot az egyetemi rendszeren belül, látni a szakmai oldalt, megszerezni azt a kapcsolati tőkét, ami ebben a szakmában is ugyanolyan fontos, mint sok másban. Mérhetetlenül küzdöttem, mert nem tudtam elfogadni, hogy ezt az utat ne járjam végig. Akkoriban a Kolibri Színház Stúdiósa voltam a párommal, és egy ismerősünk szerelmes lett egy lengyel színészbe, aki kereste a lehetőségeket, hogyan tudna kijutni hozzá. Ő talált rá egy ösztöndíjra, amiről csak kevesen tudtak. A sikeres felvételi után elnyertük az ösztöndíjat hat évre… ennyi idő alatt orvos is lehettem volna… Az ösztöndíj igen elenyésző összeg volt, 200 dollár fejenként, havonta, s ebből kellett az albérlettől a tankönyvekig, próbaruhákig, cipőkig mindent megoldani. Ennek ellenére életem egyik legjobb döntése volt.

Tudtatok lengyelül?

Semmilyen szinten. Amikor kiderült, hogy felvettek, gondoltuk, van félévünk, gyorsan tanuljunk meg lengyelül. Talán egy mondat összerakásáig jutottunk, amikor elkezdtük az egyetemet, ahol az első órákon jó, ha öt szót megértettünk. Szerencsére a nulladik év egy nyelvi előkészítő volt Lódzban.

Az első félév vizsgaidőszaka hogy telt?

A szép beszéd vizsgánkon egy Mickiewicz balladából mondtunk részletet, ami egy Petőfi-kaliberű szövegnek felel meg. Ültünk fent a színpadon, miközben lent vinnyogtak a nevetéstől az évfolyamtársak és oktatók, hogy „na, hogyan fogják ezt abszolválni a magyarok”. Nem kívánom senkinek…

De legalább felvértezett erre a pályára…

Nem is ez volt a legnehezebb vizsgám, hanem harmadikban egy szöveges vizsga, ahol nem én kerültem bajba, hanem a partnerem. A lengyel fiú leblokkolt, és akkor döbbentem rá, nem tudom megmenteni, hiába a begyakorolt szöveg, nem merek hozzátenni lengyelül. Az az identitászavar, amikor benne vagyok egy szerepben, és pontosan érzem, hogy mit kéne tenni, mit kéne lépni, mivel tudnám visszahozni a partnert, de nem merem megtenni, mert azon gondolkodom, ez nyelvtanilag milyen ragozást, milyen személyt jelent, nagyon rossz színpadi élmény… Akkor megértettem: színpadon állni egy másik nyelvvel, az nem ugyanaz.

Ezért aztán nem is gondolkodtál kinti karrieren?

Nem szakmai ok volt, amiért hazajöttem. Én nem tudok külföldön élni. Olyan honvágyam van, ami visszahoz. Nemcsak a családom, az emberek, de a helyek is fontosak. A Duna, Szentendre, ahol az első húsz évemet éltem.

A mindennapokban miből táplálod sokoldalúságodat, fáradhatatlanságodat? Mi az, ami energiát ad ehhez neked?

Minden. És igazából a lehetetlen… Nem tudom, ezt lehet-e tanulni, vagy az ember így érkezik, ilyen csomaggal, de az például mérhetetlenül fel tud pörgetni, ha azt látom, hogy valamihez még egy kevés kell, és attól működni kezd. Az emberi butaságból vagy kishitűségből képzett korlátok tudnak csak visszavetni, nem a keresztek száma vagy a szekér súlya, amit húzni kell, mert az soha nem rettentett vissza. Hiszek abban, hogy nagyon sok minden múlik rajtunk, és nem hiábavaló energia befektetés mosolyogni, és megpróbálni megoldani valamit, még akkor is, ha nem sikerül. De úgy hozzáállni, hogy minek… vagy kár ebbe fektetni…, azt nem értem. Ez tényleg csak egy belső elhatározás. Ha érzem, hogy valami lehúz, gyorsan keresek magamnak egy pontot az életemből, ami átlendít. Hála Istennek, nekem megadatott, hogy van két fantasztikus gyerekem, egy tündér férjem, akikből tudok meríteni, és rengeteg energiát adnak.

Szentendrén, a Kulturális Központ élén az energiáiddal mit szeretnél létrehozni?

Most még átmeneti időszakot élünk, még mindig jönnek elő a csontvázak, még mindig tud meglepetést hozni a kft. Azt gondolom, talán december végére letisztul a kép, és elkezdhetem felépíteni, amit elképzeltem.

Struktúraváltásra gondolsz?

Nem feltétlenül. Nagyon fontos, hogy azok az emberek, akik itt dolgoznak, jól érezzék magukat itt, mindannyian fel tudjuk vállalni akár a teátrummal, akár a mozival, a SzeVi-vel, a közművelődési feladatokkal járó munkákat. Aki jól érzi magát a feladatban, azt lehet motiválni. Úgy gondolom, az itt dolgozó szakemberek, akár a színház, akár a mozi, akár az újság, akár a közművelődés területén épp ezzel a szerelemmel állnak a feladathoz. A változás inkább abból következik, hogy mire van szüksége a városnak. Nagyon gyorsan változnak az emberek, nem ugyanaz a közönség, megváltoztak az igények. Már nem ugyanazt a színházat akarja a többség, mint annak idején a Fő téren volt. A világ más irányba halad. Félreértés ne essék, nem azt akarom kiszolgálni, amerre a világ halad, hiszen a minőségi kultúra sem abban rejlik, de az biztos, hogy ennek a városnak, ezeknek az utcáknak, ennek a közegnek teljesen mást kell tudnia, mint Kőszegnek vagy Gyulának vagy Szegednek. De ennek a hangulatos városnak még nincs meg a maga arculata, ezt még fel kell építeni…

Például mivel?

Sokkal sokszínűbb programmal. Igen is jelenjen meg az opera, az új cirkusz, jelenjenek meg az utcai bábos előadások, nem pusztán a műfaj miatt, de van sok olyan felnőtt bábszínházi darab, amit nagyon szívesen bemutatnék a szentendreieknek. Látom, hogy a jelenlegi intézményvezetők nagyon nyitottak erre, és a jövőben sokkal nagyobb összhangnak kell lenni a múzeumok, a kulturális intézmények között, mint eddig. Nem szabad lezárt blokkokként kezelni városi eseményeket: „ez a mi fesztiválunk, ez a mi programunk”, hiszen a város mindannyiunké. A programokban egyaránt legyen benne a képzőművészet, a tánc, a zene, a program szóljon a nyugdíjasnak, a felnőttnek, a gyereknek, a csecsemőnek. Nagyon örülnék, ha öt év múlva olyan fesztivált tudnék létrehozni, ami ezt tükrözi, hiszen nem lehet megvalósítani egy év alatt. Több éves párbeszéd végeredménye lesz, amikor az intézményekkel megtaláljuk a közös nevezőket. Mindez hosszabb távú törekvés.

Régóta probléma, hogy a Kulturális Központ épülete, a DMH, az egykori Péchy-villa nagyon elhanyagolt állapotban van. Lesz-e változás?

Hiszek abban, hogy a kulturális intézmények épületei megújulhatnak. Nagyon szomorú, amikor egy egy művelődési ház így néz ki. Az épület teljes szigetelését, fűtéskorszerűsítését, a homlokzat, a padló, a nyílászárók felújítását meg kell oldani. Bízom benne, hogy az épület Péter-Pál utcai szárnyát egybeköthetjük majd a jelenlegivel, és a teljes rekonstrukció után igényes környezetben, minden korosztálynak megfelelő, minőségi programokat tudunk kínálni. A város maximálisan támogatja elképzeléseinket.

Milyen lesz az idei nyár?

Nagyon örülök, hogy a megörökölt programokkal, az adott lehetőségekkel együtt igen színes műsort sikerült összeállítani. Különböző műfajokat próbáltunk beemelni, a város számára új művészeket sikerült idehozni, lesz zenés, táncos, alternatív, lesz könnyed, nyári estéhez illő és fajsúlyos, mély filozófiai tartalmú előadásunk is. Mohácsi János rendezésében mutatjuk be a Hairt, ami kicsit más, mint a film, de mindenképpen izgalmas és érdekes adaptációnak ígérkezik. Szeretném kiemelni a Vents d’Est világzenei produkciót, helyi, határon túli és francia zenészekkel, illetve a nyarat záró Vujicsics és Söndörgő közös koncertet. Lesznek olyan gyöngyszemek az előadások között, mint a szép és elgondolkodtató darab, a Dohány utcai seriff, a Csemegepultos naplója, ami nagyon vidám estének ígérkezik, ugyanúgy, mint a Szőke ciklon, amit a Rejtő Jenő rajongóknak ajánlunk. A Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda bemutatója, az Aranytó Benedek Miklóssal és Vári Évával, Gálffi László rendezésében igazi, klasszikus nyár esti program lesz. Nagyon színes műsorral várjuk a gyerekeket is a Gyerekteátrum előadásaira.

Néhány változás lesz a korábban meghirdetett előadásokban…

A Szentendrei Táncegyüttes bemutatója kicsit későbbre tolódik, decemberre, mert egyrészt külföldi fellépés lehetőségét kapták a nyárra, másrészt nem fér bele az idei Teátrum és Nyár keretébe. Sajnos múlt héten kaptuk meg az NKA válaszát, hogy az idei nyári programjainkra benyújtott pályázatunk az elutasítottak között van, így át kellett gondolnunk, hogyan rendezzük át a programokat. A másik változás, hogy elmarad a Closer című előadás, mert a Teátrum színpadára technikai okokból nem lehet átültetni a darabot. Erre az időpontra a MaNNa Produkció Szkalla nővérek című előadását hozzuk el, Tordai Teri és Béres Ilona vendégjátékával. Biztos vagyok benne, hogy a közönség örömmel fogadja ezt a programot is.

Újra lesz az idén Ister Nap.

Néhány éves szünet után újra megrendezzük a Duna fesztiválját, az Ister Napot a népszerű gyertyaúsztatással, sárkányhajóval, dunai programokkal, az itt élő nemzetiségek programjaival. Bízom benne, hogy Szent Pétert is sikerül a programok mellé állítani, és jó idő lesz rendezvényeinken, ahová minden szentendreit sok szeretettel várunk!

forrás: szevi.hu