2015. szeptember 28-án Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár átadta a múzeumpedagógia legjobbjainak az idei Múzeumpedagógiai Nívódíjakat. A díjazottak között szerepel a Szabadtéri Néprajzi Múzeum fogyatékossággal élő fiatalokat és iskolai közösségi szolgálatos középiskolásokat együtt foglalkoztató Integrált tábora is.

Két turnusban indította a Skanzen a nyár folyamán a különleges Integrált tábort, ahol a fogyatékossággal élő fiatalok és az iskolai közösségi szolgálatos középiskolások közötti kapcsolat kialakítása, egymás megismerésének elősegítése, a toleranciára nevelés kapott kulcsszerepet. Összesen tizennégy halmozottan fogyatékos és tizenhárom egészséges fiatal ismerte meg a múzeum kiállításain és programjain keresztül egymás képességeit, lehetőségeit, mindezt teljes értékű partnerként, életre szóló élményeket szerezve.

A hét során a résztvevők egytől egyig rájöttek arra, hogy talán nincs is olyan nagy különbség az egészségesek és a kerekesszékesek vagy vakok, értelmi sérültek között.  Az egyszerű paraszti munkák kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy „egyenrangúnak” érezhessék magukat a fiatalok, hiszen ki az, aki manapság vajat köpül, vályogot vet, kukoricát morzsol vagy fát vág?  A kenyérdagasztás, az őrlés sem tartozott eddig a hétköznapi tevékenységeik sorába, a tábor alatt viszont megtapasztalták, milyen fáradalmas munkát jelent begyújtani a kemencébe vagy éppen kiszedni a forró cipókat.

A mese világába „Az égig érő fa” című népmese juttatta el a második turnus fiataljait. A kiskanász vándorlását követve olyan helyekre jutottak, ahol próbatételeket kellett kiállniuk, hogy megmenthessék a királylányt. A gazdánál rendbe tették a gazdaságot, majd az „élet vizének forrásából” is merítettek, Ezeket a feladatokat mindig együtt végezték az ép és a sérült fiatalok, egymás kezét fogva, egymásnak segítve. A tanulásban akadályozott és középsúlyos értelmi sérült gyerekek számára a mese íve segítséget nyújtott a figyelem fenntartásához, a tevékenységek végrehajtásához, az élmény megéléséhez.

A népdalok, mondókák, ritmusgyakorlatok eljátszása, egyszerű mozgássorokkal történő megjelenítése vidámmá tette a tábort, és érzelmileg is összehangolta a társaságot.

A gondoskodás nem csak egymásra, hanem a tanya állataira is kiterjedt. A jószágokkal való testközelség minden érzékszervre hatott. A trágyaszag, a szőrös és tollas állatok tapintása, az etetés, itatás öröme még a tikkasztó meleget is elfeledtette.

Természetesen nem maradt el a Skanzen vakok számára kialakított néprajzi tárlatának meglátogatása és a vonatozás az akadálymentesített motorvonaton sem.

A hét folyamán a sérült és ép diákok párokat alkottak, és a párok mindennap cserélődtek, hogy mindenki alaposabban megismerhesse egymást. A középiskolás diákok számára hatalmas élmény volt, hogy felnőtt módra vállalhattak felelősséget és nyújthattak segítséget. Örömteli felismerést jelentett számukra, hogy megtapasztalhatták, sérült társaik mennyire közvetlenek és szerethetőek. Néhány a visszajelzések közül:

„ A tábor óta másként látom az életem. Mindent.”

„ A legjobb élményem az volt, amikor az önzetlen szeretetüket és bizalmukat éreztem.”

„ Jó volt látni a felhőtlen örömüket, a mosolyuk, a nevetésük sokszor eszembe jut.”

„ Megtanultam, hogy nemcsak magamra kell figyelnem.”

„Tudom értékelni, hogy látok.”

„Nagyon becsülöm azokat a szülőket, akiknek nem egészséges a gyermekük, és mégis hatalmas szeretetben nevelik őket.”