Buhály József festőművész kiállítása október 18-án nyílt meg a Bogdányi utcai Művésztelepi Galériában. A fél életét, 36 évet a művésztelepen töltő művésszel a kezdetekről, a technikák sokszínűségéről, az alkotás folyamatáról beszélgettünk.

A most megnyílt kiállítás az egész életművét bemutatja?
A galéria mérete nem teszi lehetővé egy nagy, átfogó életmű bemutatását. Most elsősorban akril-farost táblaképek lesznek kiállítva, valamint kisebb méretű, színesceruzával, porpasztellel, olajpasztellel, akrillal, illetve keverttecnikával készült művek. Összesen 48, kisebb-nagyobb méretű kép. A kiállítás kurátora, Szepes Hédi művészettörténész segítségével alakult ki a kiállítás összképe.

Milyen képek nem lesznek kiállítva?
Nem lesznek rézkarcok, linók, seligrafiák (szitanyomatok).

Ez a széles skála abból adódik, hogy még nem találta meg azt az eszközt, azt a technikát, amely a legközelebb áll Önhöz?
Mindegyik közel áll hozzám, csak rá kell érezni egy-egy technikára. Korábban például utáltam a ceruzát, valahogy nem esett kézre. 1987-ben, németországi ösztöndíjam során láttam először igazi, képzőművészeket ellátó kellékboltot, s úgy éreztem, mintha aranybányában lennék. Azt sem tudtam, mihez nyúljak, és hogy mi micsoda. Pasztell- és akvarellceruzák, zsírkréták, színes rajzpapírok, bársonyos velúrpapírok – tobzódtam a gyönyörűségben. Ettől kezdve csináltam már ceruzarajzokat is.

Most éppen min dolgozik?
Táblaképeket festek farostra, ami érdekes lehetőségeket kínál. Festés közben a farostot meg is kaparom, visszakaparom, és például az sem mindegy, hogy ujjbeggyel vagy tenyéréllel dörzsölöm el rajta a festéket, mert egészen más hatást kapok. Észre sem veszi az ember, hogy viszi a technika: a kép úgy formálódik, alakul a keze alatt, mint szobrász vésője alatt a szobor.

Hogyan került erre a pályára?
Gyerekkoromban állandóan rajzoltam, de akkor még nem tudtam, hogy mennyire szeretem. Hetedikes voltam, amikor a rajztanárom felfigyelt rám. Általában fociztunk rajzórán, de jött egy frissen végzett tanárnő, aki igazi, klasszikus rajzórákat tartott. Később Nyíregyházán jártam iskolába, itt az órák alatt mindig az osztálytársaimat rajzoltam, a tanáraim meg mindig elvették. Nem tudtam, hogy néhány pasztellképemet bekeretezték, és elküldték a megyei diáknapokra, ami egy kulturális seregszemle volt. Ezüstérmet kaptam. Ez is adott egy lökést, illetve a katonaévek is. Beültem a társaim közé, akik készültek a felvételire, s amikor meglátták a képeimet, kérdezték, hogy hova jelentkeztem. Ekkor került a látóterembe az Ipar- és Képzőművészeti Főiskola, korábban meg sem fordult a fejemben. De ekkor már be voltam oltva, és tudatosan készültem a pályára. A Képzőművészeti Főiskolán az első évben majdnem kirúgtak. Ki nem állhattam Kádár Györgyöt, nem tetszett sem a művészete, sem a habitusa, s az ellenszenv kölcsönös volt. Szerencsére Kocsis Imre volt akkor a tanársegéd, nála kezdtem el tapogatózni, hogy átkerülhessek Szentiványi osztályába. Sikerült, és onnan már ha nem is sima, de különösebben göröngyös sem volt az út idáig.

Hogyan határozná meg a stílusát?
Ez nem könnyű kérdés. Hahn Ferenc művészettörténész szürreális expresszionistának nevezte. Soha nem a forma érdekelt, hanem a tartalom, és hogy ez a kettő egységben legyen. A tartalomhoz kerestem meg a jó formai eszközöket. Soha nem akartam másokat követni, majmolni. Sok festőt szeretek, a nagy példaképem Rembrandt, az ő szelleme, alkotói módszere nagyon hiteles számomra.
Természetesen sokat változtam fiatalkoromtól, fejlődött a technikám, de ugyanúgy szeretem a régi képeimet is. Nem a Riviérán születtem, nyírségi gyerek vagyok. A gyermekkor szerintem meghatározó élményt jelent. Ekkor ivódott belém a falusi öregemberek élete, látványa, környezete – ahogy ülnek házuk előtt. Ezek gyakran előjönnek, s rengeteg festői gazdagság van benne.

Mennyit dolgozik egy nap?
Mindig is szabadfoglalkozású voltam, megtehettem, hogy ne figyeljem állandóan az időt. Van, hogy egész éjjel dolgozom, s csak arra figyelek fel, hogy a madarak egyszerre elkezdenek csicseregni. Az ember nem tudja érzékelni azt a pillanatot, amikor az éjszaka átvált a nappalra. Pedig ilyenkor, legalábbis derült időben, csodálatosan mélykék, párizsi kék az égbolt.

Megkínlódik egy-egy képével?
Az alkotás általában egy vívódás, egy harc, sokszor át is festem a képet. Nem olyan festő vagyok, aki úgy áll neki egy képnek, hogy előre tudja, mi lesz belőle. Összességében persze tudom, de közben improvizálok. Szeretem jól összekeverni a színeket, és egyszer csak elkezdek belelátni valamit, ami lépésről lépésre formálódik. Van, hogy nem bírok vele, ilyenkor félreteszem, és csak egy-két év múlva veszem újból elő, és fejezem be.

70 évesen már van mire visszatekinteni. Mennyire elégedett az életével, a művészi eredményeivel?
Nincsenek nagy díjaim, de elégedett vagyok. Most is mindent ugyanígy csinálnék. Ami mindig hiányzott, hogy nem tudok nyelveket beszélni, ezen változtatnék. Nem volt válságos időszak az életemben, de jó és könnyű sem volt, talán a németországi ösztöndíjas időszakot kivéve, mert ott majd szétszedtek, annyira népszerű voltam. A képeim eladásából élek, nem az „óriási” nyugdíjamból. Fiatalon nem akartam, hogy a tanítás elvegye az időt az alkotástól, ezért csak alkalmilag tanítottam. Rendszeresen járok művésztelepre, például Nagybányára. Erdélyben rengeteg szépség van, a kéthetes kurzus alatt valósággal felfrissülök a szabadban.

Hogyan tovább?
Folytatom. Ugyanezt.