2019. július 8., 11:59

Magyar Örökség Díjat vehetett át június 22-én, a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében több szentendrei művész és intézmény. Szvorák Katalin Kossuth- és Liszt-díjas népdalénekes, előadóművész, a Vujicsics Együttes több évtizedes délszláv népzenei hagyományőrző tevékenységéért, valamint nyolc katolikus gimnázium között a Szentendrei Ferences Gimnázium is Magyar Örökség Díjat kapott, keresztény értékmentő szolgálatáért. A díjat a szentendrei iskola nevében Bécser Péter Róbert ferences szerzetes, a gimnázium igazgatója, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum nevében dr. Cseri Miklós, az intézmény igazgatója vette át. A díjazottak elismert tevékenysége bekerült a „Magyarság Láthatatlan Szellemi Múzeumába”, és nevüket bejegyezték az Aranykönyvbe.

Magyar Örökség-díjasainkat pezsgős koccintással fogadta a Városházán, július 5-én Verseghi-Nagy Miklós polgármester és Gyürk Dorottya alpolgármester. A rangos kitüntetésekhez járó gratulációkat nagyon jó hangulatú, baráti beszélgetés követte.

 

Fotók: Balázs József

 

Az alábbiakban az MTA-ban rendezett díjátadó ünnepségen elhangzott méltatásokat olvashatják.

 

Szvorák Katalin Magyar Örökség-díjához

Népdalénekes előadóművészeinknek általában a hangjukat, a torkukban zengő organont, előadásmódjukat szoktuk dicsérni, holott jó esetben nemcsak „hangművészek”, nemcsak előadók ők, hanem alkotók is: ahogy előadásaikban az előadott dalokat egymás mellé helyezik, hangjuk modulálásával jelentésben és jelentőségben megemelik vagy hátrább sorolják őket, a motívumaikat ellenpontrendszerbe szervezik, az maga is alkotás.

Fotó: Paraszkay György

S erre a sajátos alkotásmódra éppen jelen ünnepeltünk, Szvorák Katalin nemrég megjelent, Hazagondolás című lemezét hallgatva eszméltem rá: ahogyan énekművészünk a palóc népdalok s népmesék egymásutánját megkomponálja, az, ha távolról is, engem az egykori Lönnrot Illés Kalevalájának születésmódjára emlékeztet. A „finn Homérosz” is úgy fogta új kompozícióba az addig külön-külön létező népdalokat, hősénekeket, teremtésmítoszokat, hogy azok végül egységes történetet és világképet rajzoltak ki. Magam is Palócország szülöttje lévén, többnyire otthonról ismerem Szvorák Kati repertoárját, de az ő kompozíciójában az ismert palóc opusok is egészen új jelentéseket képesek sugallni.
Csakhogy az ő „Kalevalájában” a dalos Vejnemöjnen is ő, s a folklóranyagot összeállító Lönnrot Illés is.
Elismerem, magas hangfekvésben kezdtem a laudációmat, de ha a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas Szvorák Katalinról hitelesen akarunk szólni, már nem adhatjuk alább a felsőfoknál. Pedig valamikor, természetesen, ő is volt pályakezdő.
Az 1970-es évek elején-közepén mint fiatal, pinci-losonci-füleki leányzó, magnóval a hátizsákjában, biciklin járta be a nógrádi-gömöri palócság tájait, s a palóc népi énekeseket, nótafákat hallgatva lassan ő maga is énekessé cseperedett.
Azóta sok víz lefolyt a Sajón és a Rimán, de még a Losonc mellett folydogáló Kriván-patakon is, s a pinci-losonci-füleki leányból országos hírű-jelentőségű népdalénekes, Palócország énekes nagykövete, messzehangzó népi organonja lett.
Szvorák Katalin a dalaiban, gyűjtéseiben, lemezein visszavarázsolja gyermek- és ifjúkora Görbeországát (Mikszáth nevezte így a palócok hegyes-dombos tájait), torkának csodás hangszerével azok számára is megszólaltatja az ennek az immár térben s időben is távoli világnak a sajátos zenéjét, költészetét, nyelvét, akik nem ott születtek. Énekeiből, meséiből árad a szülőföld szeretete, a gyökerek ereje, a gyermekkor törölhetetlensége, a juhász ősök szabadságélménye, csillagokat fürkésző bölcsessége, a nógrádi-gömöri lankák hangulata, s így végül az egész életmű egyetlen jól komponált, nagy erejű vallomás, szeretet-üzenet a palócokról a palócoknak, az egyetemes magyarságnak, sőt a nagyvilágnak.
Igen, nem túlzok, a nagyvilágnak is, hisz Szvorák Katalin pályájának elmúlt negyven éve alatt negyvenöt országban koncertezett, énekelt, több nyelven is, terjesztette a magyar tájak és az egész Kárpát-medence népeinek dalait, kultúráját.
Az emberiség szellemi örökségének az a része, amelyet mindközönségesen népköltészetnek nevezünk, már rég testes kötetekbe van gyűjtve, s ezek a kötetek könyvespolcainkon Homérosz, Dante és Goethe művei mellett foglalnak helyet, de hogy immár a lelkünkben is a nagy klasszikusaink mellett állnak, az Szvorák Katalinnak s a hozzá hasonló formátumú előadó-alkotó művészeknek köszönhető.
S befejezésül az átfogó aperçu-n belül még egy lelkesítő észrevétel: ha az utóbbi időben a magyar kulturális érdeklődés a korábbi kizárólagos Erdély-kultusztól kicsit a Hamvas Béla által „Északi Géniusznak” nevezett felvidéki szellemiség felé fordult, az részben (azaz más összetevők mellett) Szvorák Katalin tevékenységének is köszönhető.
Amint látjuk, bőségesen van mit köszönnünk Szvorák Katalinnak. S én azt a felemelő gesztust is ezen egyetemes köszönet részeként értékelem, amellyel a Magyar Örökség és Európa Egyesület Magyar Örökség-díjban részesíti ünnepeltünket. És természetesen, úgy is, mint Szvorák Kati földije és tevékenységének őszinte tisztelője, szívből gratulálok a művésznő szép és megérdemelt legújabb díjához.

Tőzsér Árpád

 

A Vujicsics Együttes

A Vujicsics együttes a táncházmozgalom kibontakozása idején, 1974 tavaszán alakult. Névadója az 1975-ben tragikusan elhunyt zeneszerző és népzenekutató,Vujicsics Tihamér. Meghirdetett céljuk szűkebb környezetük, a Budapest környéki települések – Szentendre, Pomáz, Csobánka, Budakalász – szerb népzenei hagyományainak ápolása.

Fotó: Paraszkay György

„Gyermekkoromba  fel sem fogtam – nyilatkozta a Borbély Mihály –, hogy milyen fantasztikus környezet vett körül minket. Ahogy Sebő Ferencnek és Halmos Bélának a messzi Székre kellett elmennie ahhoz, hogy megtalálják a zenei gyökereiket, addig nekünk mindez helyben megvolt. Persze bennünket is a táncházmozgalom elindulása érintett meg, azok az első felvételek, melyeket leadott a Magyar Rádió. De kamaszkorunkban éppen ez a pomázi miliő volt az, ami meghatározta a sorsunkat.”

A Kárpát-medence sokszínű hagyományai már Bartók Bélát és Kodály Zoltánt és Lajtha Lászlót is megindították. De ők is tapasztalhatták, hogy a nem mindig jó irányba formálódó társadalom a még meglévő zenés szokásokat is negligálta, a fejlődés gátjaként értékelte. A táncházas fiatalok érdeklődése terelte vissza a közvélemény figyelmét e hagyományok értékére, igazolva ezzel Kodály megállapításának helyességét, miszerint: „A néphagyomány  nem töltötte be rendeltetését azzal, hogy a nép zeneéletét ellátta. Köze van még az élethez, a mindnyájunk mai életéhez. … Most a művelt rétegen a sor, hogy felkarolja, megőrizze, hogy élete cselekvő része legyen.” Az e program szellemében fellépő városi együttesek sorában a Vujicsics együttes különlegesen komplex programmal jelentkezett.

Népzenekutatóink már a kezdetekkor felfigyeltek a Kárpát medence népeinek folklórjában meglévő összefüggésekre. Az egy-egy csoport őrizte lokális kultúra nem önmagában való és saját magába roskadó hagyományanyag, hanem egy hajdan közös nyelvezetnek az idők folyamán kialakult, különféle korszakoknak, divatoknak lemaradt változata, amelyeknek összehasonlító vizsgálata a teljes európai múlt zenei perspektíváit rajzolhatja ki. Bartók Béla erre törekedett egész életében.

A Vujicsics együttes egész eddigi tevékenységét ez a bartóki szemlélet hatotta át, amikor a szerb zene elsajátítása után a dél-magyarországi horvátot is felvették repertoárjukba, majd ezt követően az egész balkáni hagyományra is kiterjesztették érdeklődésüket: Európa középkori hagyományait (körtáncait, ütempáros, egyszólamú zenéjét) még élő módon őrző területeire.

Jelentős erényük az is, hogy a népzene előadásában a klasszikus zene kiforrott technikáját ötvözték annak autentikus ízeivel és ritmikájával. Tudjuk, hogy ez a középkori örökség zeneileg maga is folyamatosan megújulni igyekszik, de mindig a saját eszközeivel, megőrizve az ütempáros muzsikálás szerkezeteit. A színpadi megjelenésnek ez a rafinált módja sok hívet szerzett a klasszikus zene kedvelői közül is, ami nagyban hozzájárult a felsőfokú népzeneoktatás meghonosításához.

Felfogásuk, muzsikálásuk a legnemesebb magyar örökséget, a különbözőségek iránti türelmet és múltunk tökéletes megismerését szorgalmazza, bizonyítva ezzel a magyar kultúra nagyvonalúságát. Nemzetiséginek mondott zenéjük nem az etnikai elkülönülést, hanem megismert közös történelmi hagyományok összeillesztését, gazdagságának propagálását szolgálja. Gazdag programjukban a délszláv anyag mellett görög, török, szlovák, magyar és még sváb zene is helyet kap, aminek közreműködőként magam is tanúja vagyok.

Sebő Ferenc

 

Magyar Örökség-díj nyolc katolikus gimnáziumnak

Nyolc katolikus gimnázium dicséretét mondom: két piarista, két ferences, két bencés iskola, valamint az iskolanővérek két gimnáziumának dicséretét.
Néhány tény:
1948: valamennyi egyházi fenntartású iskolát államosítják.
1950: megegyezés a magyar állam és a magyar Katolikus egyház (éppen szabadlábon lévő képviselői) között: valamennyi szerzetesrendet feloszlatják, négyet – megzsugorítva – meghagynak, és nyolc gimnázium (és hat diákotthon) vezetését lehetővé teszik.
A háttértárgyalások elemzése a történészek feladata. Az iskolák megindítása nem volt egyszerű. A ferencesek két rendtartománya közül a mariánusoknak volt iskolájuk, a kapisztránusoknak nem. Az esztergomi iskolát – amely a mariána provincia iskolája volt – a kapisztránusok működtethették. Szentendrén egy volt csendőrlaktanyából alakíthattak ki iskolaépületet és indíthattak iskolát a semmiből.
Az iskolanővérek a Knézich utcai épületben – amely az Isteni Szeretet Leányai iskolája volt – indíthatták meg a Patrona Hungariae Leánygimnázimot és Diákotthont. A piarista rend Duna-parti iskolaépületébe az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karát költöztették 1953-ban – a piaristák a Mikszáth téren a feloszlatott Sacré Coeur nővérek épületében rendezhették be az iskolát és rendházat.

Fotó: Paraszkay György

Ellenszélben működtek az iskolák. Anyagi hátterük minimális volt. A nyugati testvér-rendek, illetve segélyszervezetek támogatása nélkül lehetetlen volt a fenntartásuk. Ún. „államsegélyt” kaptak a rendek a tanárok után, aminek az összege egy átlagos fizetés töredéke volt csupán. Az épületek fenntartására kiutalt pénz pedig nagyjából az éves kréta-szükséglet fedezésére volt elegendő.
Mégis minden ellenszél, megszorítás, megfigyelés ellenére ezek az iskolák az akkori Magyarország legszabadabb iskolái voltak. Szigorú fegyelemmel, elkötelezett tanárokkal, akik számára fontosabb volt a nevelés, mint a tanítás. Akik korszerű tudást közvetítettek, s közben közösséget formáltak. A szerzetestanárok a maguk közösségének karizmájával voltak jelen az iskolában, és közvetítettek kultúrát, tudományt, hitet, emberséget, magyarságot és kereszténységet.
Voltak ellenségei ezeknek az iskoláknak, de sokkal többen voltak, akik segíteni próbáltak. Egy érdekes egyházi iskolás öregdiák háló adott sokaknak biztonságot a továbbtanulásban, az elhelyezkedésben is. De mindennél fontosabb volt az a mélységes összetartozás érzése, amely a legnehezebb élethelyzetekben is segítette a megmaradást.
A megegyezés értelmében ezek az iskolák is az állami tanterv szerint működtek, a marxista szellemiségű állami tankönyveket használták, de éltek azzal a lehetőséggel, hogy a keresztény szemléletet is közvetítsék, nem ritkán kritikus éllel. Minden ideológiai diktatúra ellenére ezek az iskolák, köszönhetően a tanárok műveltségének és bátorságának, a kritikus gondolkodás, a „másként-gondolkodás” szigetei voltak.
Mit adtak ezek az iskolák?
Pietats et litterae: keresztény szellemiséget és a tudományok szeretetét. Ora et labora: Imádság és munka – a pontos, elkötelezett munka, a tevékenység és a szemlélődés, az akció és kontempláció együvé tartozásának tudatát;
Pax et bonum: a jóra törekvést, a békesség szolgálatát; Ut vitam habeant: a valóság, az élet szolgálatát.
A diktatúra évtizedeiben sokak számára menedék volt az egyházi iskola. Sokaknak irigyelt hely, ahol – úgy gondolták – majd embert faragnak a faragatlan, nehezen nevelhető gyerekből. Sokan úgy gondolták: ott majd hívővé válik a gyermek.
Furcsa elképzelésekkel is találkozhattunk: ott mindenkiből pap lesz… Formálódtak, hála Istennek, papi hivatások is. Vagy: Olyan jó iskolák, hogy még prominens pártfunkcionáriusok is oda járatják a gyerekeiket. Nem igaz. Legendák képződtek az iskolák körül.
Az elvárások és a valóság, az óhajok és a lehetőségek nem voltak mindig egybehangzók. A nem egyházi iskolák tanárai nem ritkán sóvárogva nézték – általában tisztes távolból – ezeket az iskolákat. Az állami hatóságok „vigyázó szemüket” rajta tartották a diákokon, tanárokon. Bőséges feljegyzéseket találhatnak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában a mindennapok után érdeklődő kutatók.
Az egyházi iskolák diákjainak továbbtanulása nem volt könnyű. Bár a tanulmányi versenyeken mindig lehetett találkozni kiemelkedő
teljesítményű egyházi iskolásokkal, az egyetemi-főiskolai felvételi statisztikák világosan mutatják, hogy lényegesen kevesebben jutottak be egyetemre, főiskolára közvetlenül érettségi után a sikeres felvételi vizsgát tett egyházi iskolás diákok, mint az állami iskolákból jelentkezők.
A szerzetestanárok nagy többsége sosem számolta az időt és az energiát: teljes odaadással szolgálták a diákokat. S egy olyan korszakban, amikor az egyházak – kalitkába szorítva – nem foglalkozhattak az ifjúsággal, az egyházi iskolák színjátszó körei, énekkarai, sportkörei, versenyei, a nyáridőben szervezett gyalogtúrái, vízitúrái, kirándulásai igazi élményt jelentettek diáknak, tanárnak egyaránt. A kötelező tanítási órák mellett a számtalan szakkör, külön foglalkozás olyan távlatokat nyitott meg az érdeklődőknek, ami az országban nagyon keveseknek adatott meg.
Hadd legyek szubjektív: magam is pannonhalmi diák voltam, hatvan évvel ezelőtt érettségiztünk. Akkor, diákként nem voltunk tudatában, hogy amikor megkezdtük az első osztályt, az újra-indulás óta csak öt év telt el. Nem tudtunk azokról a terhekről, amelyeket tanárainknak, rendi vezetőinknek hordozni kellett.
Tíz évig – a rendszerváltozás hajnaláig – igazgatója lehettem annak az iskolának, amelynek korábban diákja voltam. Megtapasztaltam, hogy mit jelent szembe úszni az árral. Meggyőződésem, hogy megérte. Akkor – diákként, majd tanárként, később igazgatóként – nem sejtettem, hogy történelmi idők tanúja vagyok.
Legyenek áldottak a hősök – mert hősök voltak –, akik 1950-ben vállalták, hogy korlátok között, de mégis elkötelezetten és belső szabadsággal szolgálják a katolikus szellemű nevelés és oktatás ügyét. Az ő vállukra állva nőhettek magasabbra az utódok. Legyenek áldottak a szülők, akik – sokszor hátrányokat is szenvedve, komoly áldozatokat vállalva – bátrak voltak, és gyermeküket egyházi iskolába íratták. Köszönet mindenkinek, akik nyíltan (nem kevesen titokban) segítették, hogy működni tudjanak ezek az iskolák.
S végül köszönet a mostani elismerésért: köszönet, hogy iskoláinkat a „Magyar Örökség” díjra méltatták.

Dr. Korzenszky Richárd OSB
emeritus perjel
Tihanyi Bencés Apátság

 

Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Skanzen)

Az 1967-ben alapított Szabadtéri Néprajzi Múzeum a több mint fél évszázad alatt a hazai és nemzetközi múzeumi porondon egyedülálló fejlődést produkált. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy egy országos reprezentatív felmérés szerint, hazánk lakossága 53 %-ának a Skanzen kifejezésre első reakcióként a Szabadtéri Néprajzi Múzeum jut eszébe. Minek köszönhető ez a bámulatos és dinamikus fejlődés, ez a hatalmas társadalmi beágyazottság és ismertség?

Fotó: Paraszkay György

Kezdetben ugyanis volt egy 46 hektáros fás-bokros terület Szentendre határában, a Sztaravoda patak völgyében, ahová elhivatott kutatók és építészek meglehetősen lassú, de azért folyamatos tempóban telepítették át a régi falusi Magyarország patics falú házait, vályogépületeit, templomait és gazdasági építményeit. A kezdeti időszak hányattatásai, szakmai és kultúrpolitikai hibái ellenére lassan, majd az utóbbi két évtizedben, dr. Cseri Miklós főigazgató vezetése alatt felgyorsulva jöttek létre hazánk egyes karakteres néprajzi tájainak építészetét, lakáskultúráját és életmódját bemutató tájegységek, bennük hitelesen berendezett enteriőrökkel, életmód szituációkkal. Mindezt fesztiválok, kézműves bemutatók, jeles napi ünnepek és egyéb szokások megjelenítése tett színessé és élvezhetővé az idelátogató mintegy negyedmillió vendég számára.

Aztán a rendszerváltozás, itt is gyökeres változásokat hozott, meg kellett tudni szólítani az újabb és újabb generációkat is, akik számára az ugarolás, a tilolás, a zsupfedés, a bárdolás, vagy éppen a szabadkéményes tüzelő már semmit nem jelentett, hiszen ezek ismerete nélkül nőttek fel. A kedvező kultúrpolitikai döntéseknek, döntően a polgári kormányok által biztosított extra támogatásoknak köszönhetően felgyorsult a tájegységek építése, s ma már 8 tájegység, 312 épülete, 32 ezer műtárggyal berendezve várja a 200 ezren felüli éves látogató tömeget. Évente több, mint 1500 múzeumpedagógiai foglalkozáson 36 ezer gyerek szerez ismereteket szervezett foglalkozások keretén belül, s megdöbbentő az a szám is, miszerint a 200 ezerből 86 ezer 18 éven aluli. A húsvéti ünnepeket, a Pünkösdi Sokadalom, és az Örökség Fesztivál, a régi borünnepek, a Szent Márton nap mind országosan ismert fesztiválokká váltak. A közelmúltban az intézmény a Fesztivál Szövetség elismert tagja lett. De Önök talán nem tudják, hogy az augusztus 20-ai Szent István Bazilikában rendezett körmenetre a Skanzen pékjei készítik a kenyeret; hogy a beregi árvíz, vagy a kolontári vörösiszap katasztrófa újjáépítése során a Skanzen adattárában összegyűjtött, s ma már eredeti helyükön nem létező épületek adták a mintát; hogy egyre több és több kisebb és nagyobb település fordul a múzeumhoz, hogy felelevenítse régi szokásait, hogy megőrizze népi építészetének helyi csodáit, vagy éppen rendbe hozza a leromlott faluképet. S ezt mind a Skanzen segítségével. A népszerűség oka és kiváltója egyértelműen az, hogy ez a múzeum nem maradt meg a falumúzeum kategóriánál és küldetésnél, hanem össznemzeti szinten kívánja szolgálni az őt fenntartó társadalmat. A Dr. Cseri Miklós vezette múzeum a 2000-es évek közepétől folyamatosan bekapcsolódott a nagy európai és világ múzeumaiban lezajló fejlődési trendekhez, új infrastruktúrát alakított ki és új feladatok után nézett. Két évtizedes főigazgatói pályafutása alatt a Skanzen hazai múzeumi világ vezető, a nemzetközi szabadtéri muzeológia meghatározó intézménye lett, Cseri Miklós pedig megbecsült és vezető személyisége.

A Skanzen munkatársai szervezik a Múzeumok Éjszakáját, a Múzeumok Őszi Fesztiválját, a Skanzen munkatársai készítik el a hazai és az UNESCO listákra a legfontosabb szellemi örökség elemeket, és patronálja az őket megtartó közösségeket, az ország területén jelenleg meglévő 450 tájházat és falusi kiállítóhelyet is a Skanzenből segítik szakmailag, pénzügyileg és tudományos szempontból egyaránt. Cseri Miklós főigazgatói víziójában a Skanzen az épített, a tárgyi és a szellemi örökség integrált kulturális, örökségvédelmi intézménye. Az Ő tudományos látásmódjának, vezetői habitusának köszönhető, hogy megjelentek olyan új kiállítások és rendezvények, melyek a társadalmi múzeum, a szolidáris múzeum, és a közösségi múzeum kifejezésnek adnak valóságos tartalmat. Ebben a múzeumban nemcsak a magyar falu és a benne lakó lakosság álmai vagy romanticizált képeit mutatják be, hanem viharos történelmünk olyan tragikus kataklizmáit is, mint a málenkij robot, a kulák listázás, sváb kitelepítés is szerepel. E törekvés csúcspontja lesz a 2022 nyarán megnyitni tervezett Erdély tájegység, amely a Trianoni békediktátum következtében elcsatolt, mintegy 102 ezer m2 területen élő, kisebbségi sorba taszított magyarság életkörülményeit és túlélési stratégiáit mutatja majd be 15 hektáron, mintegy 140 épület segítségével. A főigazgató megfogalmazta az Erdély tájegység megvalósításának, és magának az épületegyüttesnek is az üzenetét, valamint hátterét: a legnagyobb, eddig a múzeum telepítési tervéből hiányzó építészeti zóna bemutatása; kiemelt szerep a kisebbségi lét különböző szintjeinek bemutatásának; a megmaradást elősegítő tényezőknek, például az egyházak, iskolák megismertetésének; emellett nagy hangsúlyt fektet az Erdélyre jellemző etnikai és vallási sokszínűség reprezentálására. Hangsúlyos szerepet szán az oktatási feladatoknak, a kibeszéletlen Trianon-szindróma múzeumi feldolgozásának és az értékmentésnek.

Hazai és nemzetközi szinten is kiemelkedő és páratlan az az oktatási tevékenység, amelyik a múzeum egyik igazgatóságán belül zajlik, ahol nemcsak a múzeumban dolgozókat, de a múzeumokat használó egyéneket és közösségeket is képezik annak érdekében, hogy a látogatók életminősége javuljon, hogy minél több, a formális oktatáson kívüli keretek között új ismeretekhez jusson.

Egy intézmény munkájának fontos jellemzője a különböző szintű és minőségű szakmai és társadalmi elismerések száma. E téren is büszke lehet a szentendrei Skanzen a tevékenységére, hiszen a városi és megyei közművelődési díjakon kívül, 2005-ben Príma Primissima díjas lett, többször volt helyezett az Év Európa Díja vetélkedésben Brüsszelben, elnyerte az Év Múzeuma (2000) és az Év Kiállítása (2011) elismerést is. Legújabb kitüntetésük a múlt hétről származik, a V4-ek kulturális miniszterei a Nemzetközi Visegrád Díjat 2018. évre a Szabadtéri Néprajzi Múzeumnak ítélték. Hitelesen beszámoltam a szívemnek-lelkemnek oly kedves, a harminc éve otthonomnak is tekintett Múzeumról, ott dolgozó barátaimról. Dicsőségfalukon megálmodott helyére kerül a Magyar Örökség Díj.

Vincze László

A képen: dr. Cseri Miklós, a Skanzen főigazgatója, Gyürk Dorottya alpolgármester, Verseghi-Nagy Miklós polgármester, Szvorák Katalin előadóművész, a Vujicsics együttes tagjai: Szendrődi Ferenc, Borbély Mihály, Eredics Kálmán, Brczán Miroszláv és Eredics Gábor. Fotó: Paraszkay György

 

Fotók: Paraszkay György