Emlékezés Mádi-Szabó Zoltánra.

Semmelweis nap: az egészségügyi dolgozók, ápolók, orvosok napja. Ezen a napon egy kicsit megállunk, nem rohanunk, van módunk gondolkodni munkánkról, hivatásunkról, arról a szolgálatról, amellyel Márait idézve: „embertársaink ügye felé fordulunk”, hisz’ az életnek értéket csak egy ilyen szolgálat adhat.

Szükséges, hogy időnként legyen egy kis pihenés mindannyiunk életében, hisz’ mi is leterhelődünk, elfáradunk, megbetegszünk. 2015. július 1-jén elsősorban szeretett kollégánkra, dr. Mádi Szabó Zoltánra emlékezünk, aki pár nappal ezelőtt, súlyos betegségben hunyt el.

Egy beszélgetés alkalmával mondtam a háziorvoslás emberi oldaláról azt, hogy két szóban tudnám leírni: könny és mosoly. Úgy érzem, elengedhetetlenül szükséges az együttérzésünk, segíteni akarásunk, jóravaló igyekezetünk ahhoz, hogy betegeink panaszait, problémáit átérezzük, megértsük, és együtt találjuk meg velük a megoldásokat.

Úgy gondolom, Mádi doktort ezért is szerették és ragaszkodtak hozzá betegei és mi, kollégák is. Az, hogy mindig számíthattunk rá, az ő esetében nem csak egy jól hangzó mondat, hanem az én életemben meghatározó valóság is, hisz’ ő tette lehetővé, hogy a 90-es évek elején a szabad orvosválasztás következtében gyarapodó betegeimet a rendelőjében láthassam el, egészen addig, míg saját praxisom nem lett Szentendrén. Nem a vetélytársat látta bennem, nem a sajátját féltette, hanem segített önzetlenül, mosolyogva. Mert leginkább ez jellemezte őt: a mosoly, a derű. Az a derű, amiről Hamvas Béla így ír: „A derű nem nevetés, nem kitérés, nem görcs, a derű tiszta öröm, független a szenvedéstől, vidámságtól, nyugtalanságtól, görcstől, lelkifogásoktól. Független a gyengeségtől. A derű az élet abszolút eleme. Történelemmentes. Mindig meglévő. Nincs más jelentősége, csak önmaga. Önkénytelen, meghatározhatatlan, le nem írható. Gyermekek, tájak, színek sugároznak derűt.” Keveseknek adatik meg, hogy ezt a derű megmaradjon betegségük, szenvedésük idején is!

Könny és mosoly. „Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.” Ez most a szomorúság és az emlékezés ideje…

Július 1., Semmelweis nap, az elment kollégáimra emlékezem. Hálás vagyok, hogy ismerhettem Katona Gyuszi bácsit, Horváth Pistát, Kiss Lacit, Mádi Zolit. Mind más karakter, de mindannyian segítették, bátorították munkánkat. Jó volt Szentendrén pályakezdőnek lenni.

Ezért is lesz nehéz a búcsú, nézni a vizet, az eget, a földet. Szomorú, de nem végleges, hiszem, hogy földi létünknek van folytatása, és hiszem, hogy egykor az Ég és a Föld összenő.

Dr. Bartha Zsolt