József Attila születésének 120. évfordulóján, a Magyar Költészet Napján nyílt meg a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár legújabb szabadtéri tárlata. A József Attila: Tanítások című kiállítást 2025. április 11-én Parti Nagy Lajos költő, író nyitotta meg. Gondolatait az alábbiakban változtatások nélkül, teljes terjedelmében olvashatják.
ESTI SZÉL, JÓZSEF ATTILA ÉPPEN 120 ÉVES
Az összes verseit rég jártam végig, mint valami élő, tehát változó hegy-völgy-vidéket, ahol horpadások, lankák közül hamar olyan hegységbe ér az ember, ahol egyre gyakrabban áll el a lélegzet, hogyne állna egy ekkora költészet terében?
Azzal persze, hogy „nagy költészet” nem mondok semmit, mégis elmondom a lényeget, hol vagyunk, s mihez képest mattabb vagy fényesebb egy vonulat, egy csúcs, s hogy ezt miképpen befolyásolja az olvasó ízlése, helyzete, ki változik tehát, én a befogadó, vagy a mű – természetesen mindkettő, sőt, eme összjátékhoz való viszony is változik, bonyolult, olykor kusza költészettektonikai terepasztal.
***
Mostanában, többnyire a megbízhatatlan memóriám okán, inkább csak keresek benne, hogy is van pontosan ez vagy az a sor, versszak. Kamaszkoromban használati tárgy volt, később evidens munkaeszköz, aztán évekig, a gyerekeim révén, ismét használati tárgy. Mondhatnám, esti kugler. Petőfi kurta kocsmáját és Weöres Bóbitáját egyedül az Altató tudta megszorítani. Mindegyikük fújta, komoly kreatív tévesztések, ha tetszik parafrázisok is előfordultak, olykor leragadt a szemem, olykor az övék ragadt le, dolgoztunk a verssel, dolgozott velünk a vers. Egyébként, vakvéletlen, de szép: Elza Mária, a középső lányom, ma húszéves lévén, József Attila századik születésnapján született.
***
Kis túlzással egyetlen József Attila-szöveget, egy hosszúverset hordoz az ember emlékezete, sok-sok szövegromlással, bár azért zömmel valódi sorokból, szakasz-töredékekből. Egy verset, ami semmilyen kiadásban nem található meg, van tehát és nincs, ez volna a „saját” József Attilám, egy folyton alakuló, áttetsző és sokrétű szövet. Nincs értelme úgynevezett „kedvenc” verseket emlegetni, idővel a többség kedvenc lesz, függetlenül attól, hogy az úgynevezett nagy versek közé tartozik vagy nem – mármint a kánonok szerint, amik ugyan deákné vászna, de egymásra hajtogatva mégis mutatnak valami konszenzust.
***
Több, mint harminc éve, Már nem sajog címmel Zelki János nagyszerű ötletéből született egy antológia, amiben kortárs költők írták meg József Attila öregkori verseit. Én egy szanatóriumot, lényegében elmeintézetet fikcionáltam az ötvenöt éves költő köré, aki noteszekbe írja a verseit, ahogy későbbi hősöm, kinek akkor még híre-hamva nem volt – talán e felkérés nélkül rá se találtam volna. Noteszt írtam a szó szoros értelmében, kéziratot rontásokkal, javításokkal, alternatív megoldásokkal. Imitálni akartam, nem utánozni, a töredék szabadságánál csak a töredék „felelőssége” nagyobb.
Különös beleélési gyakorlat volt, ha nem kell kiadni a kezemből, meg sem állok egy kötetnyi töredékig. Bár a notesz kész mű, tulajdonképpen még ma is „mozog”. Be tudnék lépni, folytatni tudnám, például látom magam előtt azt a kórházkerti ösvényt, csehovi padot, ahol Dumpf Endre és József Attila összetalálkozik – „…állat óla, / hol a kóla s olyik / estén akár a föld alól / a nápolyik”, és így tovább.
Ahányszor, nem sokszor, írtam róla, rám dőlt, lenyűgözött, hogy mennyire sok ez a mű, ez a sors, ez a sűrű, rövid élet, hogy a család regényéről ne is beszéljek. Átjárja a költői nyelvemet, — ha a konkrét versbeszédemet nem is feltétlenül. Ahogy anyanyelvet nem tudok cserélni, ezen sem tudok, persze nem is akarok változtatni. Nem akarok tőle elszabadulni, nem akarom legyőzni, meghaladni, bekebelezni, nincs komplexusom tőle. Kályha, erőtér, vonatkozási pont. Raktár, aranytartalék. Átjár, mint huzat a házon. Közeim száma is meghatározhatatlan, legfőbb közöm a szerencse, hogy azon a nyelven írok, amin ő, illetve ők, akikből lett, s akik belőle lettek. Magyarnak számkivetve aligha van szavam a holdvilágos ég alatt, ami nem fut át a Józsefattila-univerzumon.
***
Ha Weidinger Józsefnek 1919 későnyarán nem tetszik meg József Etus, ez a fotó sose készül el, legalábbis nem így, nem ilyennek. Kun Béla elmenekült, a románok megszállták Budapestet, Édes Anna hamarosan belép Vizyékhez, mikor a nagy Strelisky fényképésztanonca összekomponálja a szűk családot a Ferencz-téri bérház 3. emeleti gangján. Emlékezése szerint Weidinger csak Etust akarja lekapni, de a kamasz Attila is odaáll, könyvvel a kezében, állát tenyerébe támasztva, mint majd nagy költő korában. A szomszédok, a Vokurka és Kádinger gyerekek odasereglenek köréjük. József Jolán viszont úgy emlékszik a felvételt ő csinálta, s azért nincs a képen, mert éppen exponál. Frissen érkezik haza, mivel a kommün alatt a férjével, Makai Ödönnel elmentek az országból. Rojtos selyemkendőt hoz a 34 éves mamának, akit Etus nehezen vesz rá a fényképezkedésre, s aki pár hónap múlva, december 28-án meghal. Attila egy bársonyos, bőrerős, cifragombos tiroli nadrágot kap ajándékba, tán ez az első rendes nadrágja. Hunyorognak, a mama feszülten nevet, Etus mosolyog, Attila derűsen pózol, a nap süt, egy faldarab azon tűnődik, hulljon-e. Négy év múlva, nagyjából a Tanítások idején, a fotó egyik példányát a 18 éves József Attila Dr. Espersit Jánosnak ajándékozza Makón, az ajánlás mintha mottója lenne a szívszorítóan derűs idillnek: szeretettel, írja a költő, mint ahogy halálos liliom kertészét illatával simogatja. Ekkortájt készül róluk a másik kép, nézzenek majd a szemükbe, nem könnyű, de érdemes.
***
Mikor elkezdtem ezen a kiállítás-megnyitón dolgozni, nagyon jó munkanapok ígérkeztek, aztán március 27-én meghalt Tolnai Ottó. S akkortól még inkább egymásba játszott e két nagy költészet bennem, e két összefüggő, egyenrangú univerzum. József Attila ott volt a palicsi temetőben április negyedikén, s Tolnai Ottó itt van most Szentendrén, ott is sütött, itt is süt a költészet napja, aminél, mármint a költészetnél, kevés izgalmasabb dolog van, csak fel kell tudni kelteni a kreativitást, a szabadságot olvasóban, íróban, előadóban. Észrevenni a szövegszerűben a világot s a világszerűben a szövegszerűt, köznapiban az ünnepélyest, és viszont — múltunk mind össze van torlódva, hogy így fejezzem be költészet napján, mely naptól kicsit mindig zavarban vagyok és maradok, hasznát, jó szándékát nem vitatom, de lététől, akart-akaratlan államosításától kissé feszengek, erről persze nem a Tanítások-kiállítás, nem ez az impozáns homlokzat tehet, s nem a 120 éves, április 11-i szél. Esti szél különben, kilenc tájban szalajtják Jolánt a bábáért, Gólya néniért. Egy öt kilós fiú, az anya boldog, az apa bölcsőt eszkábál. Hallgassák, nézzék, messziről látszik, járjanak erre!
(Fotó: Ritz Gábor, Domokos Judit)
