2016. május 17., 17:26

Szentendrei otthonában május 9-én 84 éves korában elhunyt Deim Pál Kossuth- és Príma-díjas képzőművész, címzetes egyetemi tanár (Magyar Képzőművészeti Egyetem), a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a Kölcsey Ferenc Millenniumi Díj és több életműdíj (Aba-Novák, a Magyar Festészet Napja Alapítvány, Hungart, Táncsics Mihály Alapítvány) kitüntetettje, a Nemzet Művésze, Szentendre Díszpolgára, a Szentendrei Grafikai Műhely és az Art’éria Galéria alapító tagja, a MűvészetMalom megteremtésének szellemi vezetője és a Szentendre Művészetéért Alapítvány elnöke, majd örökös tiszteletbeli elnöke, elkötelezett és nagy tudású városvédő, fél évszázadon keresztül a Műemléki Albizottság meghatározó tagja, művészeti, várostörténeti- és várospolitikai írások, elemzések szerzője.

Deim Pal

Deim Pál (a szentendreieknek „a” Deim Pali vagy Pali bácsi) halálával bizonyára lezárult egy korszak Szentendrén. Híd-ember volt, aki még ismerhette a város festőket idehívogató bájának, „ősállapotának” utolsó korszakát. Tudásával, személyes emlékeivel és élményeivel, hosszú életének szerteágazó szerepvállalásaival nemcsak összekötötte az egykori és a mostani Szentendrét, hanem magára vállalta a hídpillér tartó-megtartó szerepét is. A hivatása és szülővárosa iránti elkötelezettség, töretlen hűség karöltve kísérték végig egész életén. Erkölcsi tartása, bátor kiállásai, közvetlen modora, nyílt, szókimondó stílusa, „morgolódásai” és oda-odamondásai, szerény, de tekintélyt sugárzó lénye, kedves, fanyar humora karizmatikus lényének csak vázlatvonalai lehetnek.

Mindig szemtől szembe mondta el a sokszor zavarba ejtő kritikáit, megjegyzéseit. Egy alkalommal, 2006-ban nagyobb nyilvánosság előtt arról beszélt, hogyan „rombolják szét” a város még meglévő építészeti értékeit, majd kiszólt a hallgatóság felé: „az érzékenyebb városatyák el is mehetnek, ha nem bírják ezt a dumát”. A teremben nagy derültség támadt, az érintettek persze maradtak, meg sem sértődtek, tőle elfogadták az olykor kemény szavakat is, mert mindenki tudta, hogy nem önös érdek, vagy valamilyen hátsó szándék vezéreli. Hiteles ember volt. Helyettünk is beszélt, de azért időnként bántotta, hogy a vele egyetértők sokszor csak négyszemközt, vagy szűkebb társaságban formáltak véleményt.

Jó volt a közelében lenni, hallgatni őt és részesülni abból a szellemi és érzelmi kisugárzásból, ami betöltötte körülötte a levegőt. Ahol megjelent – nyaranta a feje búbjára ültetett fehér vászonkalapjában – felderültek az arcok, „láttad, itt van, eljött Deim Pali…”, s a megtiszteltetés mellett valami biztonságérzet-féle futott végig a jelenlévőkön, hogy akkor nem nyúltak nagyon mellé. Ám az őt otthonról kimozdító motiváció egészen más volt: soha nem udvariasságból jelent meg egy-egy programon, hanem az élete végéig megőrzött kíváncsiságból, a személyes tapasztalás igényéből. S kedvét a folytatástól az sem vette el, hogy távoztában olykor-olykor röviden ilyeneket mondott: „na, ez pocsék volt, ilyen rosszat régen láttam”, vagy: „van olyan hülye, aki ezt szereti?”

Deim Pál nemcsak festőként, grafikusként és szobrászként ismert és tisztelt képzőművész szűkebb pátriájában, hanem olyan városvédőként is, aki több mint fél évszázadon keresztül gyűjtötte, őrizte a város építészeti, természeti értékeit írásain, éber jelenlétén, közéleti szerepvállalásain keresztül. A képzőművészeti alkotómunka és a városvédő tevékenység nagyjából egyidőben vált élete két vezérfonalává. Az ötvenes évek második felében Horler Miklós építész, tekintélyes műemlékvédelmi szakember, a mindmáig alapműként használt Szentendre (1960) című könyvéhez gyűjtött anyagot. Városi sétáin kísérője Deim Pál volt. Kölcsönösen sokat tanulnak egymástól: Horler jól hasznosította Deim helyismeretét, a fiatal Deim pedig sokat tanult Horlertől, aki akkor még jobban ismerte Szentendrét, mint ő. Megmutatta a finomságokat, az apró részleteket, ráirányította figyelmét mindarra, ami érték. „Amit én Szentendréről tudok, azt mind építészektől tanultam. De vissza már nem tudom adni, mert a mostaniak azt mondják, hogy a hülye festő mit dumál bele az építészetbe. Én meg olyan vagyok, hogy ha hatvanhétszer seggbe rúgtak, megaláztak, akkor is beleszólok. Amíg meg nem döglök, ez lesz a sorsom.”

A ma már sokszor használt szólás, hogy „Szentendre csak egy van” tőle származik, valamint az a kijelentés is, hogy „ezt a várost meg kellene menteni”. S ez részéről nemcsak egy kijelentés, egy megállapítás volt, hanem éveken, évtizedeken keresztül mindent meg is tett érte, ami csak tőle tellett. A Szentendre és Vidékében például 1991-92-ben Séta a városban címmel cikksorozatot jelentetett meg, amit később Máté György a városvédők kiskátéjának nevezett.

Idén tavasszal jelent meg Wehner Tibor gondozásában és szerkesztésében Deim Pál írásainak gyűjteménye A nagy művészet csendben növekszik címmel. Az egymás után sorakozó 74 írást tartalmi sokszínűség, közvetlen, oldott hangvételű stílus, egyénien merész véleményformálás és az elmaradhatatlan „deimes” humor teszi élvezetes olvasmánnyá. Mindegyik írásának témáját a művészet, avagy egyes művészek és a város adja.

„Én a magyar ízeket szeretem, ételeivel, boraival, színeivel, fényeivel. Ami Cézanne-nak Provence, az nekem a Balaton Egryvel, a Dunakanyar Szőnyivel. És Szentendre úgy, ahogy Hamvas Béla írta, ha a szentendrei festészetet meg akarod ismerni, egy holdfényes éjszakán sétálj végig a szamárhegyi utcákon, és figyeld a furcsa tűzfalakat, az egymásra vetülő árnyékokat.

Egy ilyen sétára szeretném meghívni egyszer a szentendrei festészetet szerető embereket egy nyári holdvilágos estén, úgy este 10 órakor, mikor a villamosenergiát szolgáltató cég megértő igazgatójának együttérző engedélyével néhány órára kikapcsolják a közvilágítást. Csendben végigsétálva a múltban inspiráló festőtémák között, eljutnánk a Szamárhegy lábánál maglapuló öreg Malom-épülethez, ahol éppen akkor nyílna meg a szentendrei festészet nagyszabású kiállítása.

A holdvilágos félhomály még tartana, ezért száz meg száz gyertyával fogadnánk a sétából érkezőket az udvaron. A lobogó gyertyák emlékeztetnének a már nagy számban elhunyt művészlelkekre. Benn a képek pedig elkezdenék mágikus életüket.” (2001)

A nagy deimi álom, hogy a Malom az immár kilencven éves szentendrei festészetet méltó módon bemutató múzeum legyen, ahogy ő fogalmazott: falsot kapott. A kudarc keserűségét, csalódottságát már magával kellett vinnie. „Itt születtem, s hiszek a provincia erejében. Hiszem, hogy erős provincializmusérzet nélkül nehéz jó művészetet csinálni. A francia vagy az új amerikai festészet is azért lett jó, mert önmagukból termelték ki. Itt, Szentendrén volt egy európai szellemű festőiskola. Tehát a provinciális kötődés egyúttal majdhogynem európai kötődés is.”

A közelmúltban megjelent Deim-könyv legszebb írásai közé tartoznak, egy valóságos zöld szigetet képeznek azok, amelyekben művésztársait méltatja egy-egy kiállítás-megnyitó beszéd vagy katalógusszöveg formájában. Valamennyit a tisztelet, a baráti szeretet, az őszinte megbecsülés hatja át, humorral és odaillő sztorikkal fűszerezett előadásmódban. Vannak megrendítően szép jelenetek is közöttük. Ilyen például az általa elképzelt találkozó és párbeszéd Pirk János és Van Gogh között a Kőhegy alatti aranysárga búzamező közelében.

Játékos kedvében egy-egy művészt megkülönböztető jelzőkkel látott el, így például Ilosvai Varga István lett „a szentendrei utcák költője”, a monumentális kő szobrokat faragó Mészáros Dezső a visegrádi „kőharkály”. A nehéz, drámai sorsú művészbarátokról (Németh Miklós, Gruber Béla) szóló írásai tele vannak simogatással, együttérzéssel, a meg nem értett nagy tehetségek melletti kiállással.

„Vágyakozás a belső ’ragyogás’ után, talán ez az élet hajtóereje. A művészet az ehhez vezető út. Felvillantani valamit az áhítatból, a végtelen csend birodalmából. Száz vagy ezer évek távlatából is felfogható az üzenet, de csak a művészet által […]

Népek, nemzetek csak akkor nőnek naggyá, ha kultúrával átitatódnak.”

 

Török Katalin

 

Deim Pál (1932-2016) Kossuth-díjas festőművész, Szentendre díszpolgára, a Nemzet Művésze temetése 2016. június 3-án, 16.00 órakor lesz a szentendrei Katolikus Temetőben (Szentendre, Temető utca). Nyugodjék békében!
« 2022. augusztus » loading...
h K s c p s v
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
1
2
3
4
ked 16

P’Art Mozi – filmszínházi programok

2022. 01. 01. - 2029. 12. 16.
ked 16

Kovács Margit, a Duna királynője

2022. 01. 03. - 2029. 12. 31.
ked 16

Kmetty kiállítás – újragondolva

január 3.. 17:00 - november 13.. 18:00
ked 16
ked 16

Vas István emlékkiállítás

június 24. - szeptember 25.
ked 16
ked 16
ked 16
sze 17

Teátrum 2022 / A feleség negyvennél kezdődik

augusztus 17. - augusztus 18.
sze 17
pén 19

Szerb búcsú

augusztus 19.. 10:00 - 22:00
pén 19

Pörkölt Projekt koncert

augusztus 19.. 20:00 - 21:00
csü 25

Teátrum 2022 / Hárman a padon

augusztus 25. - augusztus 26.
pén 26
pén 26
vas 28