2013. március 29., 07:31
Felhívjuk az Olvasó figyelmét, hogy ez a cikk több, mint 11 éve jelent meg, ezért elavult információkat tartalmazhat.

Örvendjünk és vigadjunk…

Miért? Mert ezt a napot az Úristen adta! (Vö.: Zsolt 118,24) Persze, mint minden ünnep – így húsvét is – szól családról, együttlétről, ezáltal boldogságról, vidámságról is. Bízom benne, hogy ebben az örömben is mindannyinknak lesz részünk, de ez a sonkával együtt előbb-utóbb elfogy. Az igazi húsvéti öröm valami másról szól!
Az egyik legjelesebb egyházatya, Szt. Ágoston, a boldogságról így írt: „Az igazi boldogság: rajtad, nálad és miattad örvendezni”.
Húsvétkor Jézusnak a halál feletti győzelmét ünnepeljük, ami a „pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban… Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége”. (1Kor 1,23-24) A korabeli filozófiák nem tudtak mit kezdeni a feltámadás tanával, mivel pont arra kerestek választ, hogy hogyan lehet elszakadni a test adta korlátoktól. Nehéz ma is hinni a feltámadásban, megnyugodni az örök életbe vetett hitben, ha jelen, mulandó életünket teherként éljük meg. Fogadjuk meg Kalkuttai Teréz anya tanácsát: „Az élet egyetlen – ezért vedd komolyan! Az élet kihívás – fogadd el! Az élet kötelesség – teljesítsd! Az élet élet – éljed!”
Kedves emlékként maradt meg bennem, mikor egyszer gyerekekkel beszélgettünk az ünnepekről, és ők a következőképpen állították sorba őket: nagy ajándék, nagy ünnep – kis ajándék, akkor kis ünnep. A lényegre saját szempontjuk alapján rátapintottak: külsőségek nélkül az ünnep elhal. Látszólag külsőség az ünnepi teríték, a barkára, aranyesőre akasztott tojások sokasága, azonban felhívják a figyelmet: ünnep van, álljunk meg. Minden ünnep arra hív meg bennünket, hogy a mindennapi taposómalomból kilépjünk, megálljunk, fellélegezzünk. A kikapcsolódást segíti a közösségben való együttlét, melyet megélhetünk az ünnepeltnél, Jézusnál a templomban. Első élményként a templom ridegnek, életidegennek tűnhet. Valóban, a betérőkben nem a mindennapok ismert világát idézi elő, hanem valami mást, melyet csak szavakkal tudunk körbeírni: béke, boldogság, felszabadultság.
Kívánom, hogy a húsvéti öröm felülkerekedjen pesszimizmusunkon, sebzettségünkön, hogy elhiggyük, Jézus ma is él! Kívánok mindenkinek áldott húsvéti ünnepet Csanád Béla papköltő versrészletével: „Csupa ujjongás ma a vágy is / a nyitott sír csodálatában: / Hiszünk, hiszünk a szeretetben, / a jóságban s feltámadásban! / Istenem, add meg kegyelemmel, / életünk legyen ilyen reggel: / tele gyógyító illatokkal, / beforrt sebekkel s győzelemmel!” (Húsvéti ének)

Kelemen László
káplán
Húsvéti gondolatok

Az ember mulandó: „Por vagy te, és ismét porrá leszel.” Megpróbáljuk feledni ezt, de nem sikerül, mert végül valóban mind elmegyünk innen. Akkor hát mire jó a sok csalódás, megaláztatás, próbatétel, amin át kell menni az embernek – holott álmokkal és reményekkel indultunk mindahányan – míg virág és síremlék lesz végre a testünkből, esetleg még az sem?
Ott a baj, hogy úgy tekintünk pompás életünkre, mintha az csupán test, s ráadásul a saját tulajdonunk volna. Pedig már ha csak azzal tisztában vagyunk, micsoda test is az a test, ami puszta meglétével és működésével is világosan utal a végtelen nagy értelemre, amely akarta s elképesztő módon meg is alkotta, már többet látunk belőle, mint egyszerű anyagot. Amikor azonban az ember megkülönbözteti magát az örök és végtelen szeretettől, az igazán létezőtől, mely mindig volt és mindig lesz, amikor elszakad alkotójától, akkor magát ítéli mulandóságra.
Egészen addig, míg az ember meg nem érti, a Teremtő nyilvánult meg abban, hogy ő maga egyáltalán létezik. Az örök szeretet akarta, hogy ő legyen, sőt a maga számára teremtette. Minden élet Istenhez tartozik, az ő tulajdona – ezt értették-tapasztalták meg, akik az első húsvétban találkoztak a Feltámadottal. Mert lehetett találkozni vele.
Ám csak azoknak, akik szeretik őt. Nem jelent meg Pilátusnak, Heródesnek, Júdásnak, de megjelent Mária Magdolnának, akiből hét ördögöt űzött ki, és megjelent a szegény, gyáva Péternek, aki háromszor vallotta eskü alatt, hogy sosem látta őt. Ezek az emberek minden gyarlóságuk közepette is szerették őt, s ez döntőnek bizonyult. A mostan húsvéton is az a kérdés, ugyan ki szereti őt, Krisztust – mert az olyannak előbb-utóbb kijelenti magát: Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok. Tapintsátok meg, és lássátok!
Igen, ő eljön azokhoz, akik szeretik őt. És kezükbe adja örök életüket, amikor megérteti velük, nem csak ő volt egy az Atyával, hanem mindenki az lehet. Nyilván-
valóvá teszi számunkra, hogy emberi életünk nem csak test (aminek egyébként minden porcikája hét évenként amúgy is kicserélődik), hanem a nagy isteni program része és színtere. Így már nem hiábavaló küszködés és keserű mulandóság az élet, hanem dicsőséges ajándék, amely arra hivatott, hogy Jézussal együtt feltámadjon s örökké éljen.
Ennek megtapasztalását, ilyen húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek sok-sok áldással és békességgel. Hirdesse az élet örök, Istentől való voltát ez a mostani új tavasz is kék egével, zöld füvével, virágaival és madarak énekével.
Krisztus feltámadott – bizony, feltámadott!

Dr. P. Tóth Béla
református lelkész

Jézus, sebeidnek mélye

„Jézus … megmutatta nekik a kezét.” (Jn 20,19-20)
Van egy templomocska Óbudán, a Szentendrei út mentén a HÉV-sínek mellett, a felüljáró tövében, név szerint Kövi Mária temploma, amelyet jobbról is, balról is forgalmas út vesz körül. Egyszerre bizarr és megnyugtató látvány. Sokan kérdezik berzenkedve: mit keres egy klasszikus formájú, a huszadik század első harmadából való római katolikus templom a főváros egyik legforgalmasabb útjának közepén, és legalább ennyien fedezik fel a dugóban állva, vagy a panelrengeteg egyik ablakából nézelődve a szentség különleges erejét Isten lakóhelyének megnyugtató képében, amiről Jézus jut eszünkbe.
Igen, ez a templom útban van. Mindenkinek, aki arra jár. Belebotlik a szemünk, tekintetünkkel kerülgetjük, aztán nézegetjük, véleményezzük.
Jel ez a templom, a szekularizált magyar ember számára feltüntetett, vagy épp otthagyott égi jel, amely nemcsak emlékeztet, hanem az élő Krisztust hirdeti, ahogyan Erdélyi Zsuzsanna gyűjtéséből az archaikus nép imádsága mondja: „Belül arannyas, kűel irgalmas”  (Hegyet hágék).
Jézus kezei a templomocska helyzetéhez hasonló anakronizmussal jelennek meg előtted nagypéntek csendes óráiban. A két szöggel átszúrt kéz. De nem csak a Golgota keresztjén minket szerető, értünk szenvedő és életét adó Jézus engedi látni sebeinek mélyét, hanem a feltámadott Úr Jézus is.
János írása szerinti evangélium végén húsvét vasárnap, a hét első napjának estéjén, miután a tanítványok egész napos zaklatottságukkal, harmadnapos félelmükkel próbálnak valamit kezdeni, Jézus váratlanul és a meglepetéstől ámulatba ejtettek számára alig hihető módon megjelenik közöttük és sebeivel mutatkozik be: Én vagyok. Ez vagyok. Nézzétek meg, ki vagyok. Sebeim a tanúm arra, hogy „…halott voltam, de íme élek.” (Jel 1,18) Szeretlek titeket, ennyire szeretlek.
Ezek a sebek emlékeztetnek úton-útfélen, templomunk oltárán található feszületen, egy aluljáró frissen mázolt falára fújt graffitiben, egy agyon tetovált alkaron, a modern kor illő és illetlen helyein, ott, ahol megszoktuk őket, és ott is, ahol szokatlan idegenséggel, de mégis láthatók. Emlékeztetnek és prédikálnak, ahogyan evangélikus énekeskönyvünk éneke énekelteti velünk böjtben és nagyhéten: „Jézus sebeidnek mélye, / Vigasztalja lelkemet… Vagy ha sátán tőrbe csal, / csábító szavaival, / Állj előttem sebeiddel, / Megrontómat jöjj, te űzd el!” (EÉK 197,1-2)
Protestánsként talán kevesebbet foglalkozunk Jézus szenvedésével, mint példával és vigasszal. Katolikus testvéreink gyakran ajánlják fel szenvedésüket Istennek, hiszen – mondják – ő is szenvedett értünk. Ilyenkor előttük van a megfeszített Krisztus gyötrődő arca és a cranachi naturalizmussal ábrázolt görcsös keze.
A mi szenvedésünk ilyen módon nem kell Istennek, lutheri felfogásunk szerint a mi áldozatunk és felajánlásunk nem szükséges üdvösségünkhöz, a Biblia alapján nehezen elképzelhető, hogy ilyen módon kerülhetnénk közelebb a Megváltóhoz. De újra és újra rászögezni tekintetünket Jézus kezeire és sebeire felekezettől függetlenül a hívő ember szükséglete.
Amikor először jelent meg tanítványainak, egy valaki nem volt közöttük, Tamás. Mindaddig, amíg nem látta a szögek helyét, nem hitt, csak kételkedett és hitetlenkedett.
Mi, evangélikusok nagypénteket, Jézus halálát tartjuk a legnagyobb ünnepnek, hiszen Isten Fiának halála döbbenetes szeretetről árulkodik. Egy ilyen egyháznak Jézus sebei nem közömbösek, egy evangélikusnak Isten tenyere nem csak kezdet és vég, kérdez és véd, hanem sebzett.
Legyenek útba Jézus sebei! Botoljon bele tekintetünk, akadjon meg rajta szemünk, lássuk meg, hogy „arankönyveidvel kicsordulval, aranszekálladval kitépvel” vár minket, akinek kezén ma is ott van az agapé (isteni szerete) jele. Ámen.

Horváth-Hegyi Olivér
evangélikus lelkész

 

A feltámadás ünnepe

A Biblia nem etikát tanít, nem is egy nép történetét és szokásait mutatja be, de még nem is a keresztyénség születése a legfontosabb üzenete. A Biblia az ember megváltásáról szól! Minden más ennek az előkészítése vagy következménye.
A megváltás csak Jézus Krisztus halála és feltámadása által valósulhat meg.
Mit is jelent a megváltás? A bibliai időkben ez a fogalom a rabszolgasághoz és az elszegényedéshez kötődött. Ma egy kicsit kulturáltabb formában hasonló esetek történnek szerte a világon. A munkáját vesztett ember képtelen kifizetni az adósságát, ennek következtében elveszíti mindenét, végül még a szabadságát is. Kiszolgáltatott rabszolga lesz belőle, akinek se reménye, se jövője. Esélye sincs arra, hogy képes legyen önmagát kiszabadítani ebből a helyzetből. Külső segítségre szorul. De ki az, aki egy ilyen helyzetbe jutott emberen kész segíteni? Mert a megváltás súlyos áldozatot igényel. Aki ebben kész segítő kezet nyújtani a rabszolgává lett ember részére, nem lehet biztos benne, hogy visszakapja valaha is a befektetett pénzét. Egy ilyen bizonytalan kimenetelű „üzletet” csak olyan valaki képes kötni, aki telve van önzetlen szeretettel.
A pénznél van súlyosabb adósság is: a bűn adóssága. A bűn céltévesztést jelent, ez pedig mindig együtt jár a károkozással. A vallások arra keresik a választ, hogyan oldható meg a bűnadósság kifizetése. Hogyan tisztulhat meg a bűnös?! Ha őszinték vagyunk, el kell ismernünk, erre valamennyien rászorulunk. A bűn rendezésében a legtöbben az ember megfelelő hozzáállásában látják a megoldást: „Próbálj meg jobb lenni, legyél kitartóbb, küzdj ellene, vegyél részt szertartásokon, beavatáson, legyen több ismereted…” De ez lehetetlen! Mert ha valaki egészséges, akkor könnyedén képes egész nap keményen és kitartóan dolgozni. Azonban ha 40 fokos láza van, erre képtelen. A bűn olyan állapot, mint amikor valakinek állandóan 40 fokos láza van, képtelen teljesíteni. Hiába próbálja többre sarkallni magát, nincs hozzá ereje. A Biblia bemutatja ezt a tehetetlen és lehetetlen állapotot. És más választ kínál, mint a többi vallás! Isten az, aki gondoskodott arról, hogy legyen megváltó, aki kész önzetlen szeretettel áldozatot hozni a bűn rabszolgaságában vergődő emberiség számára. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát (Jézus Krisztust) adta, hogy ha aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János evangéliuma 3, 16)
Az, hogy adta, azt jelenti, hogy Jézus Krisztus emberként megszületett a földre, őbenne Isten országa eljött erre a világra, és amikor meghalt a kereszten, akkor az ember bűneinek ítéletét (adósságát) hordozta el. A kereszten az utolsó szavainak egyike ez volt: „Elvégeztetett.” Ez azt jelentette, hogy a bűnös ember megváltása megtörtént, úgy, hogy ezt semmivel nem kell kiegészíteni. Ha ezt hittel és bizalommal fogadjuk a szívünkbe, akkor ez ránk is érvényes!
Valóban ez az igazság? Mi teszi hitelessé a megváltás üzenetét? Valami olyasmi, ami megrendítő hatású: mint az, hogy az Atyaisten feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból. Isten a feltámadás által hitelesítette Jézus Krisztus áldozatát és az ember megváltását. Őbenne megbocsáttattak a bűneink!
A személyes életünkben átélhetjük a feltámadás csodáját! Jézus Krisztus elmondta a tékozló fiúról szóló példázatát: ebben a saját életét tönkretevő fiú megtörten érkezik az atyai házhoz, bocsánatot kér, és akkor az atya felkiált: „…ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” A bűnbocsánat következménye pedig az örök élet.
Egy közel 2000 éves esemény így válik ma személyessé!

Dani Zsolt
baptista lelkipásztor