Fülöp Zsolt a szentendrei Városháza dísztermében 2026. október 23-án – Fotó: Bellai László / Szentendre.hu
A mindent elsöprő, elementáris erővel megélt szabadságvágy jut először eszünkbe, amikor 1956. október 23-ra gondolunk.
Mi jelképezi legjobban a szabadságot?
Hol születik meg a szabadság vágya?
Az első kérdésre válaszolva nekem a gyermekeinkben rejlő lehetőség, a tehetségük szárnyalása, az itt és a most, a megélt pillanat öröme adja vissza ezt a jelképet leginkább.
A szabadság vágya pedig születésünktől fogva ott van a szívünkben, ez is olyan magától értetődő, mint az első lélegzetvételünk.
Nagy becsben tartom asztalomon azt a kis piros dobozt, amit szentendrei 10-14 éves fiataloktól kaptam, akik egy, a visegrádi országok által kiírt pályázat keretében írták le, milyen is az ő Szentendréjük, milyennek látják városunkat és milyennek képzelik el a jövőben.
Ezek a kis levelezőlapok vannak benne, és bár ez nem szív alakú doboz, nekem mégis azt jelképezi, hogy a fiataljaink szívében születtek meg ezek a gondolatok, ezek az álmok. A szívükben lévő értékekből formálódik ki a személyiségük, lényük.
Akár tudatosan, akár ösztönösen megélt szabadságuk rávilágít arra, hogy a generációk milyen hatással is vannak egymásra. A mi ma meghozott döntéseink mennyiben befolyásolják az ő lehetőségeiket, gondolkodásukat? Az ő álmaik mennyiben befolyásolják a mi döntéseinket?
Ezért szól ma ez a beszéd meglepően, formabontóan arról, hogy a 70 évvel ezelőtti napok nem lehetnek a távoli múlt, a homályosodó emlékezet keretei között, mert ahogy ott és akkor, úgy itt és most, akár a következő órák döntési helyzetei teszik fel újra a kérdéseket, hogy milyen értékek mentén döntünk, mi alapján rangsorolunk veszélyeket és lehetőségeket.
Ott, akkor, 1956. október 23-án már megérett a helyzet. A kérdésekre válaszok születtek: elég volt ebből, most ki kell menni az utcára, a tetteknek van itt az ideje, vége a halk beszédnek, a suttogásnak!
Egy történelmi pillanat, egy adott év adott napján lezajló események a legszembeötlőbbek. De joggal tehetjük fel a kérdést, hogyan jutottunk idáig, hogyan alakulhatott ki az önkény ilyen mértéktelenül?
Erre a válasz az, hogy úgy jött létre, mint a lassan ható méreg hatása. Először csak kisebb tünetek jelentkeztek, majd fokozatosan döntötte le a szervezetet. Így volt ez az országgal is: az általunk meghozott apró kompromisszumok, az apró döntéseink sorozata tette lehetővé a diktatúrát, mint a méreg felszívódását. A rabság kialakulását, elfogadását segítette minden olyan mondat, hogy „ez nem engem érint, erre van indok, egyedül úgysem tudok tenni ellene”, és folytatjuk a mentegetőzést tovább.
Pedig ezeket az apró kompromisszumokat tudjuk ellenőrizni, hogy valójában milyen súlyúak. Elég csak gondolatban helyet cserélnünk a kitelepítettekkel, a megkínzottakkal, az állásukból elbocsájtott „megbízhatatlanokkal”.
Valóban ilyen országban akarunk élni, ilyen országot hagyunk gyermekeinkre?
Többen mondhatják, hogy voltak, akik nem a szívük szerint hoztak döntést, hanem racionálisan, ésszel, logikával végiggondolva cselekedtek, vagy éppen maradtak csendben.
Ésszel vagy szívvel – a dilemma.
Ésszel tudjuk, hogy a szívünk egy öklömnyi izomcsomó, ami pumpálja a vérünket. A szívünk már az anyaméhben elkezd működni és az utolsó pillanatunkig közel 3 milliárdszor dobban, úgy, hogy nincs izomláza.
Vagy ésszel tudjuk – szinte felfoghatatlan –, hogy ebben az öklömnyi kis izomcsomóban annyi ér van, hogy ezeket összekötve 2,5-szer érné körbe a földet.
Mégis a magyarok 1956. október 23-án a szívükkel döntöttek, és ennek a döntésnek a következménye volt, hogy ezek a döntések összeadódtak, a szív és a lelkiismeret újra átírta hazánk történelmét!
Ez a példa ma is hat, ez a példa folytatódik fiataljaink ma megélt szabadságában. Ezt a példát jelképesen megjeleníti az a kis piros doboz, amiben ott van a mi generációnk munkája, gyermekeink álmai, értékei, tehetsége.
Jó, ha nap mint nap rá tudunk nézni erre a kis dobozra, hogy ne feledjük az apró kompromisszumok csábító, ésszerű magyarázata során.
Ne adjuk fel a valódi szabadságunkat, ne higgyük el, hogy az én döntésem úgysem számít, ne hagyjuk, hogy az egymásra figyelést, az egymásért kiállást elnyomjuk magunkban! Legyünk büszkék nemzetünk szívvel és szabadságban meghozott döntéseire, emlékezzünk azokra, akik 1956 októberében tudták mit, mikor és hogyan kell tenniük és ezért akár az életüket is adták!
Mert igazi közösség, igazán élhető Szentendre, igazán összetartó magyarság csak akkor alakul ki, ha a szeretet, a lelkiismeret, a szabadság egyszerre van jelen a szívünkben!
