2020. február 22., 13:18
Felhívjuk az Olvasó figyelmét, hogy ez a cikk több, mint 4 éve jelent meg, ezért elavult információkat tartalmazhat.

Február 24-én, hétfőn 12 órakor kísértük utolsó útjára Miser Istvánt a Sztaravodai úti köztemetőben. Lakatos Pál soraival búcsúzunk tőle.

Gyilkos tél volt ez az idei, ez a most szelíden távozó, mert elvitt téged is, Pityu. Még a közeledő tavaszt sem engedte, hogy megéld, pedig a kerted, a szerszámaid már nagyon vártak rád. Most azok is gazdátlanul hevernek hirtelen. Mint ahogy gazdátlan maradt a házad, nélküled éli tovább az életét szeretett Szentendréd is. S hiába várnak az unokáid is, Pityu papa nem jön többé haza. A fotómasinád is árválkodik most már, a kéz, a szív, amely újabb és újabb pillanatok rögzítésére ösztönözte, örökre megpihent.

Ha valamilyen szürreálias képen kellene téged megörökíteni, én úgy láttatnálak, mint aki futtában szinte úszik a levegőben, Szentendre valamelyik girbe-gurba utcáján, s vele együtt, utána repül ez a szeretett masina, a fényképezőgéped. Mert rohansz, mert időben oda kell érned valahová, miközben folyton mosolyogsz. Mosolyog a szemed, mosolyog a szád. Mindened csupa mosoly. Mert te magad voltál a kedvesség, a szerénység, a halkszavúság. Te voltál az örökös mosoly.

35 évig álltál a város szolgálatában, három és fél évtizedigszolgáltál bennünket, szentendreieket. 35 évig a te szemeden keresztül láttuk városunk történéseit, az utcáinkat, a házainkat, mindent, ami nekünk kedves, ami neked is kedves volt, mindent, ami Szentendre.

Szeretett Szentendrédnek hű krónikása voltál, fotómasináddal a válladon gyakran összefutottunk veled. Dokumentáltál, tudósítottál, képeiddel örömöt szereztél nekünk, itt élőknek, miközben rögzítetted az utókornak városunk egy-egy fontos pillanatát.
Most hirtelen kimerevedett a kép, a masinát kezelő kéz megbicsaklott, az alkotó örökre megpihent, lezárult egy fejezet.

Nekünk, akik veled együtt éltük itt a mindennapjainkat és a gyönyörű ünnepeket, soha sem voltál Miser István. Talán csak a hivatalosságok szólítottak így. Nekünk Pityu voltál mindig, a „miszerpityu”, így, egybeírva, gondolatban csupa nagybetűvel.

Mint esküvői fotós is, hány varázslatost és egyszerit, megismételhetetlent rögzítettél. Tetted örökre emlékezetessé két ember csodálatos pillanatát, amikor a te jelenlétedben, a fényképezőgéped előtt összekötötték az életüket. Amíg ők élnek, és előkerülnek majd azok a képek, amelyeket te készítettél, az ő emlékezetükben is megmaradsz te örökké, te, aki a boldogságnak, a boldog pillanatoknak is hű krónikása voltál.

A Móricz gimiben is, mert ott is dolgoztál, csupa dicsérettel illeték a munkádat, a tanárok és a diákok becsülték a pontosságodat.

Egy valamikori munkatársad írta neked, rólad a következőket, amikor eljutott hozzá a tragédia híre: „Olyan alázattal tette a dolgát mindig, amilyen alázatot lassan már csak a regényekből ismerhetünk. Úgy tette a dolgát, hogy szinte észrevétlen maradt, miközben léte nélkülözhetetlen volt. Kedves volt, halk szavú, és becsületes. És mindig mosolyogva köszönt, ha valakivel találkozott. Nem kilincselt elismerésért, pedig bőven járt volna neki. Olyan természetességgel tett maradandót ezért a városért, ahogy az ember kenyeret vesz a boltban. Adósod maradt Szentendre, Miszi. És én is. Mert nem mondtam elégszer, hogy köszönöm! És talán nem is öleltelek úgy át, ahogy szívem szerint tenném most is, ha lehetne. Megint egy jó emberrel lett kevesebb a város. Fotói és videói megőrzik azt a szentendreiséget, amit ő is képviselt. Mi pedig őrizzük meg az emlékét a szívünkben! Nagyon fog hiányozni.”

A virtuális világban, amikor közzétettük a halálhíredet, rengeted ismerősöd, egykor volt barátod döbbenettel jelzett vissza. Nyolcszáznál is többen jelezték, fáj, hogy olyan hirtelen, életerőd teljében hagytál itt bennünket. 68 éves sem voltál. Még Németországból is jelentkeztek, „Mindig a szívünkben fogunk hordani, drága Pityu”, írták. A mi Pityu bácsink! Üres nélküled az utcánk,- búcsúzott tőled a szomszédház valamelyik lakója.

Mi néhány hónapja találkoztunk utoljára. A házad előtt mentem el, egy pillanatra megálltam, te kézzel-lábbal integettél, s mosolyogva, boldog örömmel fogadtad a szavaimat, amikor azt mondtam, rövidesen jövünk majd hozzád, hozzátok. Aztán nem jöttünk. Mert megint elkéstünk valahonnan. Mert mi mindig elkésünk valahonnan.

Hamvaidat rövidesen szárnyára kapja majd a szél, a Duna rohanva, hömpölyögve kap majd a hátára, megmutatva neked utoljára azt a várost, amelynek macskaköveit te is koptattad. Elbúcsúztatja majd tőled szeretett Szentendrédet.

Én is búcsúzom tőled, a nagycsalád, a rokonság, egykori munkatársaid nevében.

Utolsó Istenhozzádot mondunk neked, Pityu. Ég veled!

Nyugodj békében!

Lakatos Pál