Csíkszentmihályi Róbert Munkácsy-díjas érem- és szobrászművészt, a Magyar Köztársaság Kiváló Művészét, Szentendre díszpolgárát március 15-én, a Parlamentben alkotó művészi pályája elismeréseként Kossuth-díjjal tüntették ki.
A régóta várt tavasz első napsütéses délelőttjén találkoztunk otthonában, ahol a műteremmel egybekanyarodó terek minden kis zuga harmóniát sugároz. Az udvaron, mint földből fakadt fák, egy-egy Csíkszentmihályi-szobor simul a tájba. Kőoszlopok emberi alakba áttűnve, magas talapzaton csillogó bronz ember-állat alakok. A bejárati kaput nemcsak Boróka, a négyéves házőrző vigyázza, de egy kővadkan is. A műteremben sorakozó groteszk szarvas, őz, nemes ló-portrék között többször fölbukkan a vaddisznó jellegzetes, robusztus alakja. Csíkszentmihályi Róbert művészetének meghatározó elemei a bronzba öntött, emberi tulajdonságokkal felruházott állatalakok, melyek nem pusztán háromdimenziós karikatúrák, sokkal mélyebb filozófiát mintáznak. Az ember és természet ősi viszonyát, kölcsönhatásait ábrázolják, s olyan „közhelyeket” – ahogy ő fogalmaz –, melyek a mindennapi életet derűs szemlélettel mutatják be. Hasonló derűt és valamiféle déli optimizmust látok tükröződni a művész szemében. Ez a mediterrán mosoly nem véletlen.
Csíkszentmihályi Róbert édesapja az akkor még Olaszországhoz tartozó Fiuméban, a helyi magyar konzul fiaként olasz iskolába járt. Itt ismerte meg feleségét, akivel Budapestre telepedtek át. Róbert fiuk már itt született, 1940 januárjában.
A fiumei olasz-magyar család Tito rezsimje elől menekülve szétszóródott a világban. Közülük Amerikában lelt új hazára a művész nagybátyja, a Széchenyi-díjas pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály, a flow-elmélet atyja. Az egyetemi professzor számos könyvében az alkotás folyamatában azt a „transzközeli” állapotot vizsgálja, melynek révén, szinte öntudatlanul születnek az emberi szellem legmaradandóbb művei.
Csíkszentmihályi Róbertet Olaszországba először a háború vihara sodorta. Ötéves volt, amikor egy nap, az utcáról, civilként málenkij robotra hurcolták apját, aki hosszú időn át semmilyen életjelet nem tudott küldeni. A család ezekben az években átköltözött Olaszországba. Ide később már nem a történelem kényszere vitte vissza.
„A mediterráneum meghatározó volt egész életemben, nemcsak genetikailag, de a gyönyörű olasz tájakon, az itáliai művészeten keresztül is” – mondja Csíkszentmihályi Róbert, amikor Olaszországban tett tanulmányútjaira emlékezik vissza, ahol főiskolásként, ösztöndíjjal járt. Szinte csoda volt, hogy nagyapja meghívólevelére 1963-ban útlevelet kapott, és kiutazhatott egy kéthónapos olasz körútra. A Római Magyar Akadémia ösztöndíját nyerte el 1972-ben és ’82-ben, de bejárta később Görögországot, Indiát, Svédországot is.
Szentendrére 1964-ben költözött feleségével. Valahol, Buda környékén kerestek alkalmas telket, s Szentendre akkor még nem volt a művészek divatos célpontja. „A Fő teret nem is ismertem, erdőjáró emberként mindig az elhagyott ösvényeken rohantam keresztül a városon, lerövidítve utam. Azt sem tudtam sokáig, hogy szeretett mesterem, Barcsay Jenő szentendrei.” Igaz, a Képzőművészeti Főiskolára csak harmadjára vették fel, de a felkészüléssel és a munkával eltöltött két év nem veszett kárba, mert ez az időszak adott alapot az otthonteremtéshez Szentendrén. Csíkszentmihályi Róbert a budapesti, Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanulta el a díszítőszobrász szakma titkait, a precizitást, a munkabírást. Meghatározó „gyújtópontja volt” iskolájának Somogyi József szobrászművész, aki nagy hatással volt rá.
Csíkszentmihályi Róbert többre vágyott, mint a stukkók, gipsz faldíszek pontos másolatainak készítése napról napra. A szobrászatban hitt. De amíg a „felvételt nyert” üzenetére várt, díszítőszobrász szakmájával jól keresett, s hamarosan meg tudták vásárolni a Pomázi úton az elhagyott kukoricást, ahol feleségével felépítették házukat a műteremmel, a teraszos udvarral. Akkoriban földút vezetett ide, traktorok, néhány gyakorlatozó harckocsi tévedt csak erre. Nem volt áram, víz. Az építkezés lassan ment, könyvből tanulták a betonkeverés arányait, a hozzávaló vizet maguk cipelték, olyan „úri dolgot”, mint betonkeverő, nem használtak. Az egyetlen „személyes kapcsolatot” a várossal a marhacsordát naponta erre terelő pásztor jelentette. Azóta óriási lakótelep nőtt ki a földből a házzal szemben, körben, mindenhol családi házak épültek.
Különös, de ez a közelség a szomszédokkal később művészetét is gyökeresen megváltoztatta. Csíkszentmihályi Róbert úgy tartotta, a szobor legyen kőből. „A kőfaragás elmélkedésre sarkallja az alkotót, mert a lassú folyamat alatt együtt formálódik az anyag és a gondolat.” A bronz, mint formaalkotó anyag csak később került alkotói horizontjába. Mint vallja, korábban számára „megvetett” osztálya volt a szobrászatnak a gipszminták alapján öntött fém szobrok világa. Mégis, idővel művészete talán ennek az anyagnak a révén kristályosodott ki. „A kőfaragás sok mocsokkal és zajjal jár” – mondja. – „Zavart, hogy zavarom a szomszédaimat, pedig biztosítottak az ellenkezőjéről.” Így aztán, idővel a kőszobrászat háttérbe szorult.
Csíkszentmihályi Róbert kompromisszumkész, békeszerető embernek tartja magát, ám a tisztelet, amivel mások kérései iránt viszonyul, néha hátrányt jelent alkotói munkájában. Jó néhány köztéri szobrát másképp alkotta volna meg, ha kellő csökönyösséggel ragaszkodik eredeti elképzeléséhez. „Teljes felelősséggel vállalja” azonban ironikus ember-állat szobrait, éremsorozatait, melyekben szabadon hagyta végigfutni inspiráló gondolatmeneteit.
Feleségével, Évával négy gyermeket neveltek fel. Az „almák” nem estek messze fájuktól: Réka és Sára textilművészek, Berta grafikus, Márton fotóművész. S lassan az unokák is kezdenek felnőni, ki tudja, talán hasonló pályát választanak.
Sz. N.
Április 14-én avatták fel Szentendre óvárosában, a Dumtsa Jenő utca elején Csíkszentmihályi Róbert legújabb szobrát, a „Csobogót”. A mészkő oszlopot koronázó fém-kupoláról a szentendrei szőlősgazdák jelképei, a szerb templomok tornyainak motívumai köszönnek vissza. A kőoszlop magasából csorgó vízsugár úgy törik meg a rusztikus felületen, mintha forrásból fakadna. A képen a művész a Csobogó makettjével.
Csíkszentmihályi Róbert száznál több köztéri szobra közül néhány:
1969 Vadkan (mészkő, 1966. Tiszadob, Gyermekváros)
1974 Herman Ottó emlékkút (mészkő, Budapest, Vérmező)
1975 Felszabadulás emlékmű (mészkő, Szentendre)
1980 Boldog Erzsébet, Boldog Dominici János, Boldog Hedvig (mészkő, Róma, 1980, Szent Péter Bazilika altemploma, magyar kápolna)
1981 Szarvas (mészkő, készült 1969-ben, Budapest, Margit krt.)
1983 Zene (mészkő, Budapest, Kálvin tér, 2001-től Tűzoltó u.)
1985 Tűzszerész emlékmű, mészkő, Budapest, Logodi u.)
1986 Szent Ferenc (mészkő, Szentendre, Ferences Gimnázium)
1988 Kálvária (bronz, Ábrahámhegy, a Szent László templom mellett – gipszmintái 1999-től Szentendre, Péter-Pál templom)
1990 Barcsay Jenő síremléke (gránit, bronz, Budapest, Kerepesi temető)
1993 Doni emléktábla (bronz, Budapest, Hadtörténeti Intézet udvara)
1994 II. világháborús emlékmű (mészkő, Tata)
1995 II. világháborús emlékmű (mészkő, Biatorbágy)
1996 Gépember (bronz, Valkenswaard, Hollandia)
1997 Hősi emlékmű (öntöttvas, készült: 1974-ben, Szentendre, Kálváriadomb)
1998 Budapest, a Duna gyöngye (mészkő, Budapest, Március 15-e tér)
1999 Türr István (carrarai márvány és travertin, Róma, Gianicolo)
2001 Petőfi (mészkő, Noto, Palazzo Ducesio, Olaszország)
2002 Winkler Lajos emléktábla (bronz és márvány, Venezia, San Marco)
2004 Szénbányász emlékmű (gránit és mészkő, Dorog, Jubileum tér)
2006 Németh László (mészkő, készült 2003-ban, Budapest, Pasaréti út)
2006 1956-os emlékmű (mészkő, Budapest, Műegyetem)
2009 Szent Ferenc (mészkő, Budapest, Margit krt., Ferences Rendház)
2009 Lázár Ervin síremléke (mészkő, Budapest, Farkasréti temető)
