Január elején töltötte be 65. születésnapját efZámbó István Öcsi képzőművész és Benkovits György Sutyi akvarellfestő, a helyi dalmát hagyományok őrzője, városunk korábbi képviselője. Úgy gondoltuk, miután szinte napra egyidősek, és több évtizedes barátság fűzi össze őket, lapunk hasábjain legméltóbban úgy köszönthetjük őket, ha ők köszöntik fel egymást. Sutyi írása hamar megérkezett lapunkhoz, ám Öcsike köszöntője – stílusosan egy rajz – valahogy nem készült el. Azt azonban megígérte barátjának, hogy a tíz éve ígért, különleges, szárnyasoltár-óra kombinációjú alkotását hamarosan átadja.
Szerkesztőségünk ezúton kíván mindkettőjüknek boldog születésnapot.

Benkovits György:
Köszöntés helyett…

Ritkán találkozunk, akkor is legtöbbször véletlenül futunk össze, mégis ott folytatjuk, ahol fél éve abbahagytuk. Pedig volt idő, amikor sülve-főve, pontosabban vízművesként hetente három napot és éjszakát is együtt töltöttünk. Öcsike mindig rajzolt, fényes műnyomó papírra és golyóstoll tintával színezve, akkor jobbára erotikus képeit. Most az hozott össze bennünket, hogy mindketten szinte ugyanazon napon születtünk, és most már hatvanötöt kell írni nevünk mellé, ha életkorunkat kérdezik.

A múltat idézgetjük Öcsivel, efZámbó István festőművésszel, kapucsínóval és gyümölcsteával ünnepelve a napot. Visszaemlékezve az ötlött fel bennem, hogy mennyire méltatlan dolog tőle Szuszi kutyával szemben, hogy míg a lélektelen pöttyös labda, vagy a dekoratív, de semmire sem jó emberterelő csíkos deszka ma is ott vannak képein, Szuszi, a valamikori sztár motívuma a nyolcvanas évek elején eltűnt. Pedig még emlékszem, amikor a vízműben Öcsi fekete naplójának éppen valamelyik aktuális darabjába rajzolta a kutyust a kerekmellű és göbölyű tomporú aktok közé – a fekete kutyával jelezte az emberiségnek a kerek idomok pokoli kapcsolatait. Akkor ez olyan örökérvényű Zámbó-motívumnak tűnt… Pedig Szuszi kutya alvilággal való kapcsolatára csak egyetlen dolog utalt akkor, az pedig Fantomas volt, ugyanis nagy sikerrel játszotta e filmet a mozi. Szuszi pedig végignézte a kertmozi padja alól az összeset, pedig kutyát bevinni tilos volt a mai Rákóczi iskola tanuszodája helyén lévő kultúrintézménybe, a közkedvelt kertmoziba. De hát számára a megborzongtató jelenetben leejtett szendvicsdarab fontosabb volt, mint a vásznon játszódó történet, és gazdikhoz való féktelen vonzódásán túl talán ezért vállalta annak kockázatát is, hogy a zseblámpás jegyszedő cerberus elkergeti, ha felleli rejtekhelyét.

Mert bármit is idézünk magunk elé így a távolból, ma úgy látszik, hogy a sok kitérő és gyűrődés ellenére érdekes életünk volt. Ha csak arra emlékezem, micsoda reveláció volt, amikor Öcsi első rajzait az Élet és Irodalomba Nagy László beválogatta… Aktuális száma mint valami ereklye járt körbe közöttünk, még Cseh bácsi fura, hungarocell, valószínűtlenül piros csőrű galambjai is majd felreppentek Alkotmány utcai drótjukról, pedig a szél ellen alaposan oda voltak drótozva. Olyan érzésünk volt, tudjuk, érezzük: dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist?… ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!
Micsoda felfedezés volt az átütő papíron indigóval írt Hamvas Láthatatlan története. Most persze azon bosszankodunk, miért nem kerestük fel őt magát, miért nem beszélgettünk vele, vagy csak néztük volna a távolról, mert hát ő itt volt karnyújtásnyira. Mert „a dolgok csodátlanul jönnek és távoznak egymás után, mindegyik olyan egyszerű és józan, mint egy korty víz”. Talán együtt utaztunk vele a buszon vagy álltunk mellette a piacon.
Ez a dolog azért került most szóba, hogy miért ilyen méltatlan az író-filozófussal e város, hogy még egy kicsi szobra sincs a Karnevál szerzőjének. Mert bár ismerjük erről való véleményét, hogy „Újabban a nyilvános halottgyalázás különös módját eszelték ki. Az elhaltnak, amikor már nem tud ellene védekezni, szobrot állítanak, nevére emlékbizottságot állítanak fel, még bélyegeket és érmet is készítenek és utcát is neveznek el róla. Te nagyon jól tudod, hogy nem vagyok nagy ember s ezért a nagyságnak járó gyalázat engem nem illet meg. Végrendeletileg meghagyom tehát, hogy rólam emlékkönyvet ne adjanak ki, barátaim rólam ne írjanak megemlékezést, fölöttem ne tartsanak gyászbeszédet, utcát vagy teret rólam ne nevezzenek el, arcképemet ne fessék, szobromat ne faragják meg, díszsírhelyet nekem ne adományozzanak, s nevemet ne használják fel arra, hogy költői nagydíjakat tűzzenek ki.”
Akkor meg mit lehet? Megmiskakancsózni, mint Mihály Gábor tette, amikor bronz Miska-kancsót készített Hamvas Béla borkedvelő filozófust formázva? Nos, ez így most már Szentendréhez méltó kihívás, fel hát! Aztán, mint Öcsi javasolja, mielőbb szobor kell végre Vajdának és Teslának is.

Szóval itt vagyunk, egy nemzedék tele az utókornak, az unokáinknak való tartozással, ami nem csak a pazarlóan használt vízkészletünk és az elszennyezett Duna. Van adósság kultúrában is bőségesen. Mi, akik a könyvnapokon elköltöttük teljes havi fizetésünket, és ugyanazokon könyveken nőttünk fel. Elhiszi-e nekünk a mai okostelefonos nemzedék, hogy szinte sokként hatott ránk Herbert Read Modern festészete? Válaszolni értelmetlen, mert a kor volt dadaista, és közülünk ezt Öcsi érezte meg akkor a legjobban. Mert ő ki merte mondani: „Minden ugyanaz másképpen”. A változás csak illúzió a szabadsághiányos világban. És ezért úgy védekezett, hogy mesélt képein, mert mesélnie kellett. „Olyan gondolatokat szeretnék ébreszteni a nézőben, ami nekem sem jut eszembe” – mondja egyik későedwinista szövegében. Mesélnie kellett, mert ezt tanulta meg legjobban e világból, s mert kialakította saját egyedi nyelvezetét, hogy visszaadja mindazt, ami e világból képpé formálódott benne.
És azóta is bő folyamként készíti képeit. El kell mesélnie, mennyire fura, kedves, bohókás és ellentmondásos, ami körbevesz bennünket, amikor a harántcsíkos jelződeszka vidám szalaggá változik, a villanykörte a fény helyett a sötétet sugározza ki. A félelem helyett földöntúli sugárnyaláb lép ki a koporsóból, hogy megtermékenyítve önmagát új látomásokat hozzon létre. Így kínálja mindenkinek világokat megfejtő-képessége és jóakarata szerint motívumait.
„Minden anyag egy másik anyagban van, és ott akar valamit” – vallja, mert mint a lélekbúvár, aki kiteszi elénk Rorschach-teszt ábráit, azt figyeli, mit vált ki belőlünk, anélkül, hogy személy szerint ismerne bennünket. Mert az ő miskakancsója pontosan az, amiről Hamvas beszél és óvja magát. Amikor váteszi módon látja, hogy a szent ideák világával szemben ez a szent ideátlanság világa szilárd, nyugodt, romantikátlan lesz. Magyarán savanyú és élvezhetetlen kor. S itt a nagy ellentmondásra a válasz is. Akkor, ott, abban a világban legalább voltak Szuszi kutyák, Cseh bácsik és valószínűtlenül piros csőrű hungarocell galambok is. És mindezek mellé a Fantomas is, borzongani egy kicsit. Pedig ha a mai távolból a dolgok mögé tekintünk, ott lógott fejünk felett az atomveszély. Ezért nem lehet, hogy kifogyjanak Öcsi meséi, mert ma is igaz, hogy „A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik”.