A Szentendrei Városfejlesztő Egyesület néhai elnöke 1850-ben Pesten született, költőként kora ünnepelt szerzője volt; műfordítóként jelentős életművet hagyott maga után. 1906-ban költözött Szentendrére, 1920-ban bekövetkezett haláláig itt élt. Benkovits György írása Ábrányi Emilről.

Sokan gyakran idézzük „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, De hogy más mondja, azt nem tűröm el!” (Je me les sers moi-meme, avec assez de verve, Mais je ne permets pas qu`un autre me les serve.”) És azt talán tudjuk is, hogy e mondat Edmond Rostand Cyrano de Bergerac-jából való, de azt már csak nagyon kevesen, hogy ki fordította magyarra. Pedig nekünk szentendreieknek tudni kéne. Mert élt itt egy költő, műfordító, ismert újságíró és népszerű közéleti személyiség, aki képes volt otthagyni az országgyűlési képviselőséget, hogy helyette Szentendrén a rangban, tekintélyben, befolyásban, anyagiakban szinte jelentéktelen városi képviselő-testületi tagságot vállalja azért, hogy a városért dolgozhasson.

Pedig a főváros kedvence volt, koszorús költő, aki a Hungária Szállóban a Pillangókisasszony előadása utáni díszvacsorán a hon nevében köszöntötte a világsztár Puccinit, ahol az itáliai mester tiszteletére „Tosca módra” „porhanyóst” készítettek és „Butterfly” módra „jegecedett bombával” (fagyival) lepték meg.

Aki feleségével Wein Margittal együtt imádta a Dunát, amely anno kastélyuk kapujáig kiöntött  egy-egy áradáskor, és akit ismert a főváros de aki a fővárosi társaság helyett inkább a szentendreieket győzködte együttműködésre a jövő érdekében, amikor a város a filoxéra pusztítása okozta gazdasági sokktól és a Dumtsa utáni idők mérgező felekezeti és nemzetiségi megosztottságától bénult volt.

Aki miatt egy kicsit szentendrei is Byron Don Juanja, Manfrédja, Edmond Rostand Cyrano de Bergerac-ja és Sasfiókja, Maeterlinck Monna Vannája vagy Henrik Ibsen Solness építőmestere. Aki valamilyen rejtélyes ok miatt nem elég nekünk, és a többség ugyanúgy nem is hallott róla, mint Stégerről – kora Pavarottijáról – sem.