Ismét tartalmas és nagyon szórakoztató előadást láthattunk a szentendrei Házasság hete programsorozatban a PMK-ban, február 13-án. Lackfi János költő-író volt városunk vendége, akitől nemcsak azt tudtuk meg, milyenek vagyunk mi, magyarok, de azt is, hogyan lehet monogám poligámiában élni.

A hatgyermekes költő-író őszintén, humorral, öniróniával és tisztelettel beszélt arról a huszonnégy évnyi útról, melyet feleségével kéz a kézben végigjártak eddig. „Más normális ember már a negyedik feleségénél tart, mi a titok?” – szegezik gyakran elé a kérdést, hiszen az a családmodell, melyben élnek, manapság cseppet sem „korszerű”. Még egyetemistaként ismerkedtek össze, s kamikazeként ugrottak fejest a szeretetbe, s jöttek sorban a gyerekek… a legkisebbel szinte egy időben az unoka is megérkezett:

„Negyvennégy ág az életfán,
tadam, tadam, tadam,
negyvennégy birka béget rám,
bár nincs nyájam, lovam.

Nyájasan élek, pörgősen,
tadam, tadam, tadam,
van még szufla a hörgőkben,
némi hajam, fogam.

Házam, jókora kertem van,
tadam, tadam, tadam,
lekvárt télire elraktam,
élek úriasan.

Negyvennegyedik évemben,
tadam, tadam, tadam,
hajjaj, nagypapivá lettem,
apa lett a fiam.

Negyvennegyedik évemben,
tadam, tadam, tadam,
újból apává is lettem,
kihúzhatom magam.

Öt gyerekemhez még egy jött,
tadam, tadam, tadam,
így unokázunk mind együtt,
amíg az út rohan.

Szép unokám lett, ő Vilmos,
tadam, tadam, tadam,
engem öröklét-tenger mos,
kezem, fejem, nyakam.

Szép kicsi lányom, ő Julcsi,
tadam, tadam, tadam,
pont jó rám ez a lét-pulcsi,
bugyolál bongyoran.

Ülnek ketten a mérlegben,
tadam, tadam, tadam,
billegtesse a véletlen,
ha van, ha van, ha van.”

Nagycsaláddal létezni nem annyira a felhőtlen boldogság szinonimája – mondja – inkább bolondok házához hasonlít. Az érzelmi szinusz hullámok sem párhuzamosan haladnak, de ebben a cirkuszi mutatványban mindig van egy kéz, ami elkap még időben. Nem biztos, hogy a családban mindig az apa, a férj a legerősebb. Példaként azt a pillanatot idézte fel, amikor egy költözés, építkezés, albérletkeresés káoszától összeroskadva, épp feladta volna, amikor kisfia mellélépett, s csak ennyit mondott: „apa szeretlek”…

A családban mindig rengeteg erőforrás rejlik, és tudomásul kell venni, ha valakivel összekötjük életünket, párunk mellett ott áll az anyukája, az apukája és a teljes rokonság is. A házasság ráadásul tele van krízishelyzetekkel, ez így normális. Költözés, változás, születés és halál egyaránt olyan erőpróba, mellyel megküzdve még jobban szerethetjük egymást. Mások úgy érzik, a hegy, mely eléjük tornyosult, megmászhatatlan, „game over” – mondják, s elválnak…

Azzal a gondolattal is együtt kell tudnunk élni, hogy öregszünk, változunk. „Ahogy nőttek fel a gyerekek, rájöttünk, már nem vagyunk ugyanazok, mint régen. Elvettem egy művészettörténészt, aki valójában egy kutyaidomár, ő meg hozzáment egy művelt emberhez, aki egy bunkó focista”. Lackfi János szerint jó ez az állandó változás, az pedig még jobb, ha nem vagyunk egyformák, mert ugyan, ki akarna reggel saját maga mellett felébredni? Valószínű, hogy a hosszú házasság egyik titka, ha valaki poligám, de nem gyakorló, vagy – mint ő, poligám és gyakorló, de szerelme mindig ugyanaz, akiben állandóan új színt fedez fel.

Versei mellett Milyenek a magyarok? című kötetéből is felolvasott pár szemelvényt. A konklúzió: mi, magyarok olyanok vagyunk, mint Himnuszban a balsors – hihetetlenül fejlett panaszkultúrával rendelkezünk. „A magyarok (…) roppantul szeretnek búslakodni, és irtó dühösek, ha valaki elvitatja tőlük a kiadós búslakodás jogát.” A magyar mindig jeleskedik a „tutimegmondásban”.  „A magyar ember hegynek hívja a dombokat és tengernek legnagyobb tavát.” A magyar ember nem csipeget, amikor éhes, bizony eszik. Ha bekap egy pár falatot, az más nációknál felér egy lakomával. Érdekes sztereotípiák élnek rólunk külhonban, van, aki szerint a magyar férfi hat lovon vágtat állva, mások úgy vélekednek: nálunk összetartóbb nép kevés van e földkerekségen. Téves gondolat az is, hogy a magyar felettébb optimista, és hírből sem ismert nálunk a hímsovinizmus vagy, hogy itt mindenki absztinens.

„Alkohol kezdőknek

A magyar ember alkoholfogyasztási szokásairól a legpontosabb értesüléssel talán egy közismert vicc szolgálhat.
Lemegy a televízió stábja egy kis faluba, és betérnek egy paraszt bácsi háza tájára. Beáll a kamera, forog a hang, kérdezi a riporter:
– Jóska bácsi, kérem, a fővárosi nézők roppant kíváncsiak, hogy zajlik az élet itt vidéken. Elmesélné nekünk egy átlagos napját?
– Hogyne, kérem, szépen. Aszongya, hogy felkelek reggel ötkor, felhajtok egy kupica szilvát…
– Állj, állj, állj, leállunk – hadonászik kétségbeesetten a riporter. – Jóska bátyám, mit gondolnának magukról a városiak, ha megtudnák, hogy már kora reggel alkoholizálnak? Mondja inkább azt helyette, hogy olvas valamit. Rendben?
– Rendben. Szóval, akkor reggel felkelek, átfutok gyorsan egy újságcikket. Reggeli mellé aztán átböngészem a napilapot. Kiengedem a jószágot, kimegyek dolgozni a mezőre, viszek magammal könyvet is, néha belekukkantok egy kicsit. Ebéd mellé elolvasok még egy fejezetet, aztán délután tevékenykedem a műhelyben, közben átlapozgatok egy magazint. Vacsoránál óvatosan átböngészek pár oldalt, utána meg átmegyek a könyvtárba, és együtt olvasunk a fiúkkal. A könyvtár aztán tízkor bezár, de mi átmegyünk még egy kicsit a Pistához, annak van otthon nyomdája.
Egyszóval magyar földön éjjel-nappal nagy az általános műveltség.

Alkohol haladóknak

A létező szocializmus idején az a mondás járta, hogy az értelmiség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Az 1990-es évektől kiderült, hogy az egész magyar társadalom előtt csak ez a két út áll. A magyarok becsületére váljon, hogy semmit nem csinálnak félig, a piálásba is meglehetősen nagy arányban szépen belehalnak. Nem szabad azonban általánosítanunk, a magyar ember igenis látott már olyan embert, akinek a nagynénje hallott egy olyan magyarról, akinek a felesége egyszer az ablakon kinézve látott egy olyan embert, aki éppen azt mondta az egyik barátjának, hogy van egy magyar ismerőse, aki állítólag nem iszik. Mégpedig azért nem, mert egy időben veszélyesen közel hajolt az alkoholhoz, és ő inkább élni akar…”

Az azonban elvitathatatlan, hogy a magyar nyelvnél különlegesebb nincs. Íme, egy részlet bizonyítékként gyönyörűen érthetetlen nyelvünkről Lackfi János előadásban:

https://www.facebook.com/szentendreesvideke/videos/551150701729413/

Az előadás után az olvasóteremben Lackfi János dedikálta műveit a lelkes közönségnek, s ugyanitt nyílt meg Váraljai Viktória tipográfus plakátkiállítása a költő-író szövegeinek ihletésében. „Az irodalom képtelenség. Képessé csak más művészetek tehetik. Film, képzőművészet, színház. Egy irodalmi plakát például már képes.” A korai avantgárd stíluselemeit és a képversek világát ötvöző szépirodalmi plakátkiállítás a művész sorozatának második része. Váraljai Viktória elsőként Örkény István egyperceseiből komponált tipografikus kompozíciókat. A könyvtár olvasótermében március 15-i tekinthető meg a Lackfi János írásai nyomán született plakátok kiállítása. A tervező egyéb munkái a www.behance.net/viktoriavarajlai oldalon tekinthetők meg, érdemes idekattintani!

Lackfi János sziporkáit pedig itt olvashatjuk: http://www.lackfi-janos.hu/