Pauli Anna Munkácsy-díjas textilművész tevékenységével jelentősen hozzájárult a 20. századi magyar textilművészet megújításához. Művészete mellett kimagasló értékű oktatói munkássága is: 1983-tól nyugdíjba vonulásáig tanított a Magyar Iparművészeti Egyetem Textil Tanszékének szövött anyag szakán, amelynek később a vezetője lett. A szentendrei Péter-Pál Galéria művészeti vezetőjeként városunk művészeti életében végzett több évtizedes munkáját ismerték el a Pro Urbe-díjjal.

A kezdetekről
Harmadszorra vettek fel a főiskolára. Mondtam is mindig az elutasított felvételizőknek, hogy ne keseredjenek el, még akár taníthatnak is itt. A főiskola előtt textilgyárban dolgoztam, de a kiegyensúlyozott, szeretetteli családi környezet után keservesen éltem meg a teljesen más morális szemléletet, ami nagy lökést adott ahhoz, hogy kitartsak az elképzelésem mellett. A főiskolán boldog éveket töltöttem, úgy emlékszem rá, mint egy meleg, szinte inkubátorszerű helyre. Diplomával a kezemben megint kemény körülmények közé kerültem: annak idején nem volt becsülete ennek a szakmának.

A szakmáról
Meggyőződésem, hogy az egyetem jó alapot ad, de meghatározó, hogy az utána következő benyomásokkal, helyzetekkel hogyan tudunk élni. Nagyon fontosnak tartom a textilszakmában a kísérletezést. Létrejöhet akár a tízezredik szép szőnyeg, de akkor is az a döntő, hogy mi az az új, amit eddig még nem csináltak. Én ösztönösen ebbe az irányba mentem, és tanárként is ezt preferáltam az egyetemen. Az ipari mentalitásnak köszönhetően újszerű megközelítéssel hoztam létre alkotásokat. Próbáltam saját festéssel, újszerű anyagösszeállításokkal érdekes felületeket létrehozni, illetve különféle építészeti struktúrákat áttenni az anyagba. A szakmában eleinte értetlenül álltak a munkáim előtt.

Az inspiráló hatásokról
Pályámat meghatározó tapasztalat volt, hogy a leniparban dolgoztam. A mai napig ez a kedvenc alapanyagom. Inspiráló erőt adtak a külföldi meghívások, a franciaországi ösztöndíj, és az, hogy együtt gondolkodhattam, dolgozhattam és kiállíthattam olyan művészekkel, akiket nagyra tartok a szakmában.
1976-ban ismerkedtem meg férjemmel, Oltai Péterrel, aki kemény bírálóm a mai napig. Az ő meglátásai azért voltak ösztönzőek, mert más szemmel nézte a munkáimat: építészként holisztikus megközelítéssel, miközben én inkább szűkebb, szakmai szemszögből. A közös gondolkodás erős benyomással volt rám, szinte Pygmalion-korszakként emlékszem erre az időre. Tőle tanultam meg például azt is, hogy nem elég önmagában egy szép munka, ugyanilyen fontos az installálása is.

A kudarcokról
Voltak törések, a szakmai és magánéletemben egyaránt. Szerintem ezek rendkívül fontosak. Kudarc esetén az ember eszi magát, boncolgatja a miérteket, elemzi, hogy mit hogyan kellett volna tennie. Ha időnként nem is sikerül jól kijönni belőle, nagy tapasztalatot lehet szerezni általa. A diákjaim sokszor azt hiszik, hogy nyelvbotlás, amikor erről beszélek nekik. Szeretném a fiatalabb generációval– a gyerekeimet is beleértve – megértetni, hogy ne féljenek tőle, mert gyakran a kudarcok visznek előre.

A fiatalokról
Ma már komolyabban veszik őket, összehasonlíthatatlanul hangsúlyosabb a textiltervezők szerepe. A mostani generáció teljesen más helyzetből indul. Nagy lehetőségek állnak előttük: az Erasmus-programoknak, az internetnek köszönhetően már nem élnek olyan zárt világban, mint mi annak idején. Ez óriási előny, de hátránya is van. Hihetetlen kreatív, eredeti diplomamunkákat látok, de sokan nem mennek tovább az elkezdett irányba, hanem a piacnak akarnak megfelelni. Nem a nehezebb utat választják, pedig ez nagyon fontos lenne a szakma megújításához.

Szentendréről
Érdekesen alakult a kapcsolatom a várossal. Az első díjazott munkám Szentendréhez kötődik. Majd megismerkedtem férjemmel, akinek szentendrei kötődése volt, és úgy döntöttünk, hogy itt telepszünk le. 1986-ban, több helyi iparművésszel társulva alkotóközösséget hoztunk létre és önkormányzati támogatással megnyitottuk a Péter-Pál Galériát is. Szentendre kivételezett helyzetű város: sok galéria és múzeum mellett számos kulturális program megismerésére van lehetőség. A fővárosban is sok van, de azok szétszórva találhatók. Nekünk arra kellene törekedni, hogy a külföldieknek érdemes legyen idejönniük, és ne csak átfutó vendégek legyenek. Fontos, hogy milyen arculatot mutatunk magunkról, hogy olyan programokat szervezzünk, amelyek a saját értékeinket sikeresen közvetítik.

A Péter-Pál Galériáról
Misszió volt, hiánypótló területet oldottunk meg. A Képcsarnok közreműködését akartuk kiküszöbölni, hogy a kiállításokon bemutatott alkotásokat közvetlenül a művészektől lehessen megvásárolni. Az első években komoly megrendeléseink voltak. Később az állandó tagok mellett kiállítási lehetőséget kaptak országosan ismert kollegák. Magyarországon először adott helyett tehetséges diákok diplomamunkáinak rendszeres bemutatására. Hívtam külföldi művészeket – az észtek a mai napig hálásak, hogy a rendszerváltoztatás után először mi, magyarok hívtuk meg őket kiállítani–, de jöttek horvátok, csehek, norvégek is. Ezek a kiállítások az évek során sikeresen zajlottak. Meggyőződésem, hogy ezek tették igazán ismertté a galériát határon innen és túl.

Az életemről
A miénk egy hőskorszak volt, és a korom ellenére szerencsésnek tartom magam, hogy mindezt megélhettem. A tervező munkám mellett folyamatosan kísérleteztem, kiállításokon vettem részt faliképekkel, lakástextileket készítettem egyedi megrendelésekre, kastélyokba, szállodákba.
Nagyon sokat köszönhetek társamnak, Péternek. Ő sikeres, Europa Nostra-díjas építész, ennek ellenére az a meglátásunk, hogy a szellemi embereket ma Magyarországon nem értékelik, nem ismerik el méltóképpen. Régen is harcolni kellett az elismerésért, és sajnos, ezen a területen nem történt változás.
Most egy pályázat segítségével új alapanyagokkal és technikákkal kísérletezem. Vonzanak az újdonságok, ennek ellenére úgy tartom, hogy ami egyszer már bevált, azt érdemes megtartani. Jó érzés, hogy sokan szeretik a régi munkáimat, és még mindig visszajárnak.