Szakács Imre festőművész 7×7 című, hét művésztelepen készült alkotásai november 5-ig tekinthetők meg a Szentendrei Régi Művésztelep Bogdányi utcai galériájában, hétfőtől péntekig 9.00–17.00 óra, szombat-vasárnap 10.00–17.00 óra között. A kiállítást október 11-én Banner Zoltán művészettörténész nyitotta meg, az alábbiaknak az ő beszédéből idézünk.

De Nagybánya folytatása, Szentendre ma is él, méghozzá nem efemer stílusirányzatként, hanem mindazon törekvések művészettörténeti s egyben kortárs példájaként, summázataként, amelyek a MARADANDÓSÁGOT erősebb kísértésnek érezték a MUTATVÁNYNÁL.

Szakács Imre ennek a szemléletnek és magatartásnak a méltóságát képviseli az Európai Művésztelepek Szövetségében alelnökként, tehát diplomáciailag és festészetében egyaránt. A kiállítással egyidejűleg bemutatott négynyelvű könyv-katalógus mindkét minőségéről számot ad, de bennünket is számvetésre sarkall. Számvetésre, hogy a halálos veszedelembe sodort európai alkotószellem védelmezőjeként miképpen tud a mai magyar művészet tanúságot tenni arról, hogy csakis nemzeti erőforrásból újulhat meg a Lét értelmezése; hogy a művésztelepek szekértáborai sohasem voltak időszerűbbek, mint manapság.

Szakács Imre festészete (madara) évtizedek óta a Lét végső kérdései – fizikai és szellemi, sötétség és világosság, gyökér és szárny, mulandó és örökkévaló tehát élet és halál antinómiái körül kering; innen ősmotívumainak – a madár, a fa, a kötések (összekötő szálak), az angyal, a hullámok stb. – színeváltozásai az emberi lét végső kérdéseivel való szembesülés/szembesítés azonban természetszerűleg hozza magával a művészet végső kérdéseinek a megkerülhetetlenségét: tehát azt, hogy kinek? miről/mit? és hogyan? sőt: miért?

Mivel Szakács Imrének ezekre a kérdésekre olyan határozott válasza van, mint nagyon kevés kortárs művésznek a Kárpát-medencében, s még kevesebbnek Európában, – nem az országok, tájak, helyszínek culeur locale-ja vésődik emlékezetünkbe e tárlat képeiről, hanem egyfajta hatalmasság-élmény, amely immanens, tehát belülről sugárzó eleme a legkisebb kompozícióknak is. Hatalmasak a fatörzsek, a lombok, hatalmasak a vizek, a partok, a hegyek, hatalmasak a hullámok, a szakadékok, a kékek, a zöldek, a vörösek, mintha a Teremtés előtti utolsó nap talányát hordoznák amikor „a Föld puszta volt (…) és Isten lelke lebegett a vizek fölött” (Teremtés könyve 1.). Aztán 7 nap alatt megszületik a Kozmosz, minden, amit mi természetnek, vagy világnak nevezünk, s aminek őréül teremtette az Úr az embert.

Szakács Imre őrjárata nem most kezdődött, de ez a 7-es szám emblematikus utalás a teljességre, amely a Teremtésben megvalósult, s amit ő festőként él meg a Föld minden pontján. Mintha egy ugyanazon a vidéken járnánk, s egy ugyanazon anyagból lenne mindenhol a látható világ, éppen csak össze, egymásra kell rakni rétegeit és aztán belevésni, belekarcolni a Jelet: itt jártam, erre gyertek, ezen az úton jutunk el a Szigetre amelyen küldetésünknek eleget kell tennünk. Mert ha művésznek születtél – küldetésed van. Láthatóvá, hallhatóvá, érzékelhetővé kell avatnod a Láthatatlant, a Hallhatatlant és az Érzékelhetetlent.

Úgy, amiként például itt az ember- és állatalakok körvonalai felderengenek tűz, víz, föld, ég hullámveréseiből; vagy éppen fordítva? éppen bennünk, rajtunk keresztül, általunk szelídül az elemek hatalma angyali káprázatokká?