Alapításának 50. évfordulóját ünnepli idén a Szabadtéri Néprajzi Múzeum. Az intézmény főigazgatója, dr. Cseri Miklós márciusban ünnepelte 60. születésnapját, melyből harminc évet a Skanzenben töltött, s több mint két évtizedet vezetőként. Pályafutása alatt a Skanzen a hazai múzeumi világ vezető, a nemzetközi szabadtéri muzeológia meghatározó intézménye lett. Az évfordulók kapcsán a múzeum múltjáról és a legújabb fejlesztésről beszélgettünk.

Mikor és hogyan kezdődött a Skanzen története?
A múzeum 1967-es alapításával egy évszázados álom valósult meg. Az első skanzent Stockholmban alapították 1891-ben. Hazánkban 1896-ban, a millennium alkalmából nyílt egy néprajzi falu, melynek féléves nyitva tartása megmutatta, hogy van igény az ilyen típusú múzeumra. 70-80 éven keresztül rendszeresen fel is vetődött egy skanzen alapításának a kérdése, de hol pénz nem volt rá, hol a tudományos koncepció hiányzott. És közben háborúk is pusztítottak.

A lelkesedés, a kitartás végül meghozta gyümölcsét…
1967-ben létrejött Európa, de a talán a világ legambiciózusabb programjával a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, mi már ún. harmadik hullámos skanzen vagyunk. A késői alapításnak nagy előnye, hogy időközben rengeteget tanultunk, és a korábbi múzeumalapítások tévedéseit, „gyerekbetegségeit” ki tudtuk kerülni a tudományos koncepciónkban.

Mitől volt ambiciózus ez a koncepció?
Újdonság, hogy mi településtérképet mutatunk be komplexen, nem pedig önálló lakóházakat. Az épületeket a gazdasági épületekkel, sőt a növény- és állatvilággal együtt jelenítjük meg. Tíz karakteres zónát, építészeti- és életmódstílust, mi úgy mondjuk, hogy tájegységet mutatunk be, sőt a nagy tájegységen belül a kis tájak is reprezentálva vannak. A korábban alapított külföldi skanzenekben nagyon régi épületeket mutatnak be, ahol éppen emiatt a használati tárgyakat csak jelzésszerűen tudják megjeleníteni. Mi felkutatjuk egy adott ház teljes család-, élet- és építészeti történetét, így teljes enteriőrök, életszituációk jelennek meg, és számtalan tárgy mutatja be a mindennapi élet jelenségeit. Mindezt hiteles források alapján.

Elindult tehát a munka, a tudatos építkezés egy jól kidolgozott koncepció alapján. Ettől kezdve nyílegyenes úton jutottak el a mostani állapotig?
Az út korántsem volt nyílegyenes, történetünket hullámhegyek és hullámvölgyek jellemzik. Inkább egy spirálhoz tudnám hasonlítani, amely hol felfelé, hol lefelé megy. Kezdődött hatalmas lelkesedéssel, sok házat építettünk, berendezést vettünk. De rá kellett jönni, hogy ezt nem lehet néhány év alatt a szűkös keretből kivitelezni, mert ehhez sok pénz és személyi stáb kell. ’74-ben megnyílt a Felső-Tisza vidék, ’87-ben a Kisalföld, ’93-ban a Nyugat-Dunántúli tájegység, de utána megtört a lendület. Rendszeres fenntartási gondjaink voltak, visszaesett a látogatószám. Ebben a helyzetben vettem át az intézmény vezetését ’94-ben. Egyértelmű volt, hogy váltásra van szükség. Legfontosabb feladatom az volt, hogy kirántsam magunkat a letargiából, és elkezdjük a kapaszkodást.

Ezzel új időszak kezdődött a múzeum életében, ami sikertörténet lett. Mi a titka?
Először is növelni kellett a Skanzen társadalmi, kultúrpolitikai elismertségét, hogy a döntéshozók megértsék, szükség van a múzeumra, mert ez érték, a magyar kulturális örökség elengedhetetlen része. Ha megvan a társadalmi elismertség, akkor lesz politikai akarat is a fejlesztéshez. A fejlesztéseknek köszönhetően több látogató jön, és akkor megint van politikai akarat és pénz a fejlesztéshez. Ez az én titkom, ezt kellett felismerni és kihasználni. Előttem 33 év alatt három táj-egység épült, az utóbbi 15 évben pedig négy. Jelenleg 312 épületünk van.

Ezek után van még hova fejlődni?
Egy skanzen soha nem lehet befejezett. Mert mi is a skanzen? Egy adott nép, egy adott időpillanat, egy adott szituáció építészeti és tárgyi örökségének lenyomata. És most már nem a 19. század, hanem a 20. század vége lesz releváns, mert a korábbiakhoz már nincs meg a közönség érzelmi kötődése az átélhetőséghez. Most már azt kellene megmutatni, hogy mi történt 1920 után, bemutatni a Kós Károly-féle építészeti stílust, az Oncsa-házakat, a fekete vonatot, a kommunizmus időszakát, vagy akár a beregi árvíz, a kolontári vörösiszap-katasztrófa utáni újraépítést, amelyhez a mi archívumunkból vették a mintát. Bemutatni, hogy mi történt a 20. században a parasztsággal, mert ennek lenyomata képződött, és érezhető napjainkig társadalmi szinten. A nyugat-európai skanzenekben már az Ikea-bútorokkal berendezett otthonokat mutatják be, a minimál stílust, a több emeletes bérházakat. Soha nem lehet befejezni egy skanzent, mert mindig szüksége van időbeli, tematikai és területi bővítésre.

Most éppen területi bővítés előtt állnak, ami talán pályafutásának legjelentősebb projektje lesz…
Több mint egy évtizedes kutatás és szervezőmunka után idén január elsején elkezdtük az eddigi legnagyobb fejlesztési programunkat, az Erdély épületegyüttes kialakítását, egyelőre a hatósági engedélyeztetésekkel, földméréssel. Egy tavalyi kormányrendelet nemzetgazdaságilag kiemelt beruházássá minősítette, ami lehetővé teszi a gyorsított hivatali eljárást. Erdély különböző régióinak 20. századi építkezését, lakáskultúráját és életmódját mutatjuk be. A tényleges építkezés október 1-jén kezdődik, 2020. december 31-ig tart, és 2021. júniusig nyílik meg.

Mindent ennyire tervszerűen csinál?
Nem megy másképp. Egy fontos dolgot kell tudni világunkról: vagy mi igazodunk másokhoz, vagy mások igazodnak hozzánk.

A több mint két évtizedes vezetése alatt a kormányok jöttek, mentek. Ez nem befolyásolta negatívan a már elkezdett munkát, nem okozott törést a fejlesztéseknél?
Nem titok, hogy mi a módszerem: korrektség a mindenkori kormánnyal. A Skanzen ugyanis nem én vagyok. Ez állami intézmény, és minimálisan elvárható kötelezettségem, hogy a fenntartó elvárását teljesítsem. Mi lenne a Skanzen működésével, ha ebben a polarizált politikai viszonyrendszerben szélkakasként viselkednék? A másik, hogy soha nem feledkeztem el azokról, akik segítettek az előre lépésben, még akkor sem, ha közben már nem voltak vezető pozícióban. Mindig vállaltam az előzményeket. Visszafelé sohasem köpködtem, és döglött oroszlánba se rúgtam – ez nem elegáns, engem erre tanítottak.

Lehet mindenki kedvére tenni?
A Skanzen nemzeti intézmény, ami számomra azt jelenti, hogy mindenkié. A magyar népi örökséget mutatja be, s ennek etalonnak kell lennie. Képletesen szólva, ha egyik nap gulyáslevest főzünk, akkor a következő nap csevapcsicsát, utána pedig sóletet, mert ezek mind-mind részei a nemzeti kultúránknak. Intézményünknek a kultúra templomának kell lennie, és annak minden szegmensét bemutatnia.

Olyan egyszerűnek tűnik így elmondva!
Azt tapasztaltam, hogy ha valaki következetesen képvisel egy eszmét, az tiszteletet vív ki, és nem támadják. Akkor sem támadtak, amikor kis kitérőt tettem, és a minisztériumban dolgoztam helyettes államtitkárként. És akkor sem kaptam egy rossz szót sem, amikor visszajöttem. Meggyőződésem, hogy ha valaki letesz valamit az asztalra, vagyis értéket teremt, azt akceptálják. Lehet, hogy naiv elképzeléseim vannak a dolgokról, de álmodozó típus vagyok, ezt sokan mondták már rólam.

Ezek szerint nem bánta meg a minisztériumi kitérőt?
Református szellemben nőttem fel, úgyhogy most erről egy református szerző, Győri Elek mondata jut eszembe, amit én is vallok: „Nem minden rossz jön ártalomra”. Így vagyok a minisztériumi munkámmal is. Felkértek, nem volt módom sokat gondolkodni rajta, vállaltam. Rengeteget tanultam belőle. Hiszek abban, hogy át kell élni a tapasztalatokat. Ha ugyanis kihagyjuk ezeket a lehetőségeket, nem ugyanaz az ember leszünk.

Mennyit dolgozik naponta?
10-12 órát biztosan, de szeretek pihenni is. Olyankor elengedek mindent.

Előny vagy hátrány, ha valaki ilyen hosszú időn keresztül vezet egy intézményt?
Nekem mindenképpen előny, mert jól érzem magam ebben a szerepben. Szeretem, mert folyamatosan megújuló és építő tevékenységet végzek. Van egy ritmusa: rövid pihenő után 3-5 éves intenzív korszak következik. Ezt nem lehet megunni. Az benne a szép, hogy rögtön realizálódik, amit az ember csinál. Az életem a Skanzen.

Fotók: Deim Péter