Sajnos nem ért váratlanul Tolonics Gyuszi halálának a híre, de végig ott volt a remény a szívemben, hogy annyian meggyógyultak már a halálos kórból, biztos Gyuszi betegsége is fordulatot vesz, jobban lesz… Nem így történt.

Vasárnap kaptam feleségétől a hírt: „Kedves Ági! Gyuszi ma reggel elment. Erika” Bár lélekben készültem rá, mégis összetörtem a hír hallatán. Gyuszi pótolhatatlan űrt hagyott maga után!

Gyuszit nagyon sokan ismerték és szerették a városban: egyházi körökből, körzetéből, focis társai. Néha, ha ráköszöntek az utcán, odasúgta nekem büszkén: „Hittanosom volt”. Így tudtam meg, hogy hittant is tanított. Tele volt életkedvvel, és amit nagyon szerettem nála, az a hihetetlen pozitív hozzáállása a dolgokhoz.  A betegséggel is a végsőkig küzdött, biztatott mindnyájunkat, ha egészségéről kérdeztük, hogy jobbak a leletek, új kezelést kap, javul. Közben testben már láthatóan összetört, szenvedett, de az utolsó pillanatokig tartotta magát, járt a képviselő-testületi ülésekre. Már betegen szólt hozzá a díszteremben egy, a körzetét érintő kérdéshez. Higgadtan és gyönyörűen beszélt a karzaton álló elégedetlenekhez. Akkor még nem tudtam, hogy élete utolsó hozzászólása volt ez…

Tolonics Gyula Budakalászon töltötte gyermekkorát, a Szentendrei Ferences Gimnáziumban ismerte meg Erikát, akivel fiatalon kötöttek házasságot, Szentendrén telepedtek le.  Nagy szerelemben éltek, ki kell mondanom, az utolsó pillanatig. Gyuszi nagyon büszke volt a családjára. Nagyon szerette a három gyerekét. Igazi kegyelem, hogy Gergő fia házasságkötésénél még ott lehetett augusztusban. Büszkén mesélt Dani fia focis sikereiről, Gergő tehetségéről, Erika munkájáról, Orsi lánya családjáról, nagy öröm volt számára, amikor nagyapa lett. Összetartotta családját, ez volt számára a legfontosabb. „Nem hiszed el, milyen boldogságban élünk mi együtt abban a házban!” Többször mondta ezt ki így, hiszen sógoráék négy gyerekkel és ők a három gyermekükkel egy nagy  házban éltek, halálukig a nagyszülőkkel is együtt.  Mélyen megrendítő, egyben csodálatos, hogy ez a szerető család vette körül az utolsó percekig.

Gyuszi nem csak a családját, hanem több közösséget is összetartott szeretetével, közösségszervező erejével. Ha vezetőválasztásról volt szó, legyen az politikai csoport, egyházközség, mindig bizalmat kapott, könnyedén. Nem korteskedett, nem kapaszkodott posztért, a „hatalomért”, csak érdeklődve figyelte a dolgokat, reagált a problémákra és megoldást keresett a bajokra. Mindig és mindenkinek segített. Sokak bizalmát élvezte. A humora sok gondon átlendített bennünket.  Évekig ültem mellette a képviselő-testületi üléseken, volt, hogy több időt töltöttünk a város ügyeivel foglalkozván, mint a családunkkal, szinte minden esetben az volt a zárszava, „Meglátod, jó lesz, sokkal jobb lesz!”  Gyakran voltam szkeptikus, de lendülete mindig magával ragadott, olyan erős hittel tudta ezt mondani, hogy magam is elhittem neki.

Drága Gyuszi! Nagyon fogsz hiányozni nekünk, barátaidnak, politikustársaidnak! Hiszem, hogy már jó kezekben vagy, mosolyogva nézel le ránk, talán még valami kaján megjegyzés is kicsúszik a szádon, helyre igazítasz bennünket kedvesen, higgadtan, és mi hallgatunk rád, most is, mint mindig…

Nyugodj békében, Gyuszi! Sohasem felejtünk el, mindig velünk leszel!