2017. április 15., 12:10
Felhívjuk az Olvasó figyelmét, hogy ez a cikk több, mint 7 éve jelent meg, ezért elavult információkat tartalmazhat.

Áldott húsvéti ünnepeket kívánunk Horváth-Hegyi Olivér evangélikus lelkész és Blanckenstein György katolikus plébános húsvéti gondolataival!

Húsvéti nevetés

A középkori szerzetestemplomok húsvéti prédikációit nevetéssel töltötték meg. A különös szokás szerint a nagypénteki döbbenetes és szomorú keresztrefeszítés, valamint a nagyszombati csend után az igehirdető egyik jellegzetes feladata volt a templomba ünnepre érkező sokadalmat megnevettetni. A humoros történetek, vicces bibliai helyzetek elmesélése a húsvéti örömre hangolás eszköze volt. Ezt nagyon szerették az emberek, népszerűek voltak a nevettető prédikátorok, talán a tavasz érkezésével is harmóniába hozható a hosszú, komor, hideg böjt utáni vidám percekre vágyók serkentése az egyre melegedő, virágba boruló természet zöldellő ölén.
A nevetést nem minden időben vették jónéven. Voltak korok és talán ma is vannak keresztény kegyességi irányzatok, lelkiségek, ahol a komolyság édestestvére a komorság. Ez nem csupán furcsa ellentmondás, hanem taszító is tud lenni. A Krisztus által levédett márkájú kereszténység nem savanyú emberek gyülekezete. Azt azért mindannyian tapasztaljuk, hogy a 21. századi keresztények alapvetően szeretnek nevetni. Korunkban, különösen igaz ez hazánkra, a vidámság a keresztény hívő ember egyik ismérve, egy jó keresztény közösség lakmuszpapírja a felszabadult öröm. Ahol mást látnak, érdemes tovább imádkozni.
Ma már külön tudományág, a gelontológia is intenzíven foglalkozik a nevetés hasznos, sőt, gyógyító hatásával. Kutatják, milyen élethosszító, életminőséget javító előny származik a sok nevetésből. A halottak nem nevetnek, csak az élők – mondogatták a régiek. Az élet, az elevenség jele a nevetés, a lélek haldoklásának sajátja a búskomorság. Egyiknek a Teremtő, másiknak a Romboló a gazdája. Nevetni jó, nevetni érdemes, nevetni olykor létkérdés. De minek kell meghúzódnia az őszinte nevetés mögött, amit nem mesterségesen ébresztenek bennünk? Ki tud belülről nevetni?
Jézus feltámadástörténetének érdekes feldolgozását kísérhetjük végig Kevin Raynolds Risen (Feltámadott, 2016) című filmjében. A Krisztus halálától induló események főszereplői azok a tanúk, akik negyven nap alatt, akár többször is találkoztak a Feltámadott Krisztussal. Clavius, a hitetlen római százados, a kiváló tribunus kapja meg a kényes, egyben sordöntő feladatot Pilátustól: keresse meg Jézus holttestét, hiszen az eltűnt, aminek igazsága rettenetes politikai botránnyá fajulhat egy új vallás kialakulása mentén. Az érdekes szálakon induló kutatási történet újra meg újra egy-egy tanítványba, Jézust követő asszonyba, szem- vagy fültanúba akad el. Ők Jézus legközelebbi barátai. Ekkorra már apostolok (és bátorkodom leírni), apostolasszonyok. A filmben sorra feltűnő, a feltámadott Jézussal találkozó, őt megérintő, vagy meg sem érintő követőkben egy közös van. Amikor kihallgatják őket, amikor egymással beszélgetnek, vagy csak élik mindennapjaikat, mindannyian nevetnek. Nevetésük más, mint amit megszoktunk. A színészek remek hűséggel adják át azt a nevetést, amelynek lényege Jézus feltámadásának valósága; vagyis az az öröm, amit Jézus feltámadása jelent az egyes ember számára. Ez elképesztő erővel köti őket össze. A sok esetben szavakba sem önthető beszámolókkal vajmi keveset tud kezdeni Clavius, ám lassan kezdi észrevenni, hogy a feltámadás szemtanúi megdönthetetlen bizonyítékkal rendelkeznek. Tapasztalásuk azonban nem igényel bizonygatást: ők maguk a bizonyíték: ami történik velük, ahogyan átfordul az életük, amilyen bátorságot és erőt merítenek Jézus feltámadásából. Az összezavarodott, de óriási belső utat megtett Clavius a film végén neki szegezett kérdésre, hogy őszintén hiszi-e a történteket, hebegve csak ennyit tud válaszolni: „Abban hiszek, hogy sosem leszek a régi.” Clavius a húsvéti feltámadáshit embere. Az újjászületett katona.
Az ember mélyéről forrásozó nevetés elején, közepén és végén Isten áll. Csak Isten tud megnevettetni minket úgy, hogy az túlcsorduló örömként hasson mindenkire, aki látja, aki hallja, aki megtudja örömünk okát. Vajon ezekben a napokban minek örül legjobban Szentendre és vidéke? Milyen nevetéseket hall ez a vidék, ennek a vidéknek Istene? Ha Isten benéz hozzátok Húsvét ünnepén, mi lát majd, mi felett fogtok örülni?
Nevetni, mi több, örülni, nem könnyű. Pedig Jézus azt szeretné, hogy örömteli ünneped legyen. A faarc nem húsvéti arc. A húsvéti arcra kiül az öröm. Ez az öröm az általános öröm kategóriákból nem csak kilóg, hanem újat alkot. A vidámság, jókedv, humor és öröm közötti különbség a mélységben keresendő. Igazán mély öröme, az a hamisíthatatlan, el nem múló abból fakad, akinek forrása nem emberi.
A húsvéti feltámadás öröme tehát nem emberi öröm. Jézussal Isten örömre váltja a gyászoló, magára hagyott emberiség sorsát, ahogyan azt a 126. zsoltárban is olvassuk, miután Isten jóra fordítja övéi sorsát: „Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön.” (Zsolt 126,2)
Ilyenek voltak a húsvéti tanítványok. „Könnyezve vetettek és ujjongva arattak.” (Zsolt 126,5) Ez a húsvéti nevetés, ez az öröm bőven elég volt, hogy kétezer és akár még sokszor kétezer évig kitartson. A Krisztussal megélt kapcsolat kéz a kézben jár a derűvel. Az öröm, mint pozitív érzéshez tartozó másodlagos érzések a békés, bizakodó, elégedett, gondtalan, hálás, kedélyes, magabiztos, nyitott, reményteli, szárnyaló, türelmes. Ki ne szeretne ezek közül akárcsak kettőt-hármat állandó életérzésnek? Keresd hát az el nem múló örömöt és másodlagos ajándékait!
Húsvét ünnepe szorosan kapcsolódik Nagypéntekhez. 2017-től mindannyiunknak van lehetősége a nagypénteki munkaszüneti napon Krisztus értünk hozott áldozatával, halálos szeretetével tölteni. Húsvéti nevetésre, húsvéti örömre csak az számítson, aki Nagypéntek fájdalmas történetéből nem marad ki. „Én, én okoztam minden szenvedésed, bűneim vittek keresztfára téged.” (Evangélikus Énekeskönyv 198,3)
Németországban van egy templom, amelynek harangja helyett húsvét ünnepén a gyülekezet húsvéti nevetéssel hívogatja az embereket istentiszteletre. Talán április 16-án, Szentendre húsvét hajnali utcáin itt-ott hallunk majd örömteli nevetéssel mondott: Krisztus feltámadt! köszöntést, amit hasonló hitvalló boldogság-örömmel tudunk majd viszonozni: Valóban feltámadt!
Horváth-Hegyi Olivér
evangélikus lelkész

 

 

Húsvéti elmélkedés

Húsvéttól pünkösdig 50 napunk van, mely mutatja, hogy milyen kiemelt ünnep számunkra Jézus feltámadásának ténye. Az ősegyház tapasztalatát éljük át, ahogyan az akkori emberek találkoztak a Feltámadottal, a megváltás titkával, úgy nekünk, hívő embereknek is adatik, hogy mi is megtapasztaljuk ezt az életet átformáló találkozást.
Az emmauszi tanítványoknak volt egy csodálatos tapasztalatuk: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Mit is jelent a „szív lángolása”?
Pünkösdkor volt az apostoloknak ez az élményük. Talán még intenzívebben, mint az emmauszi tanítványoknak. Ők Isten tüzét kapták meg, mely gyökeresen megváltoztatta az éle-tüket. Ebből a tapasztalatból született az Egyház, mely ma is létezik és jelen van az egész világon.
Pascal francia matematikusnak és természettudósnak a halálakor a ruhájába belevarrva találtak egy sűrűn teleírt papírdarabot, mely láthatóan nagyon sokat jelentett számára. 1654. november 23-án volt egy élménye, melyről így írt: „Körülbelül este fél 11-től éjfél után félóráig – tűz. Ábrahám, Izsák, Jákob Istene, nem pedig a bölcselőké és a tudósoké. Bizonyosság. Bizonyosság. Megérzés. Öröm. Béke. Jézus Krisztus Istene”. Pascal az Istennel való találkozását írta le, melyet a szíve fölé varrt be a ruhájába, mert meghatározó élménye volt az életében.
A mi életünkben is lehetséges egy ilyen tapasztalat? A tapasztalatom szerint, igen! Ez akkor történik, amikor én is felismerem „a kenyértörésben” „az Írásokban”, amikor sokkal több történik, mint egy egyszerű visszaemlékezés. Ez egy mély találkozás a feltámadt Krisztussal. Az ilyen találkozások életeket alakítanak át.
Add Uram, hogy ma mindnyájunknak lángoljon a szívünk a végtelen szereteted miatt. Ámen.

Blanckenstein György
katolikus plébános

 

 

Fotó: Deim Balázs